Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Levél Gustáv Husákhoz a titkosrendőrség mindennapos gyakorlata mögött éppen az efféle kispolgár érzékelhető mint az államrendőrség ama bizonyos „munkakéziratának“ értelmi szerzője! Úgy gondolom, hogy az elméletnek és a gyakorlatnak ez az egész groteszk ellentéte nehezen magyarázható másként, mint úgy, hogy mindez a mai államrendőrség valódi küldetésének természetes következménye, ugyanis e küldetés nem az ember szabad fejlődésének védelmezése az azt megerőszakolókkal szemben, hanem éppen ellenkezőleg, az erőszakoskodók védelme azzal a veszéllyel szemben, melyet az embernek a valóban szabad fejlődés érdekében tett minden kísérlete jelentene számukra. Az új emberről és az új erkölcsről való forradalmi tanítás és a fogyasztói boldogságként felfogott földhözragadt életkoncepció közötti ellentétből nyilvánvalóan adódik a kérdés, vajon a társadalmi hatalom miért ragaszkodik oly görcsösen az ideológiájához? Alighanem csupán azért, mert az ideológia - mint kon- vencionalizált szertartásos-kommunikációs rendszer - biztosítja számára a legitimitás, a folytonosság és a konzisztencia látszatát és presztizsálarcként szolgál számára pragmatikus gyakorlata során. Csakhogy e gyakorlat valóban konkrét érdekei egyidejűleg beszivárognak a hivatalos ideológiába: abból a temérdek ideológiai frázisból, melyekkel a társadalmi hatalom szüntelenül megpróbál hatást gyakorolni az emberre, s melyeket jobbára nullaszintű információs értékük miatt az ember alig érzékel, szinte Sugallatszerűen jut el hozzá - mint végül is az egyetlen valóban konkrét és értelmes hang - a reális tanács: a politikával lehetőleg ne foglalkozz - az a mi dolgunk, te csak tedd azt, amit mondunk neked, fölöslegesen ne filozofálj, és ne üsd az orrodat olyan dolgokba, amelyekhez semmi közöd, hallgass, tedd a dolgodat, törődj önmagaddal és boldog leszel. És az ember megfogadja ezt a tanácsot: végtére is a saját megélhetéséről való gondoskodás az egyetlen dolog, amelyben minden nehézség nélkül meg tud egyezni a kormányával. Miért ne használná ki ezt tehát? Különösképpen, ha úgy sem tehet semmi egyebet? Mire vezet végső következményeiben ez az egész helyzet, melynek alapvonásait megkíséreltem itt fölvázolni? Vagyis: mit tesz az emberekkel és mit csinál az emberekből egy olyan rendszer, melyet félelemre és apátiára építettek, mely beűzi az embert a puszta fizikai megélhetés odújába, és - a társadalommal való kommunikáció fő elveként - csupán a képmutatást kínálja fel neki? Milyen állapotba taszítja a társadalmat az olyan politika, melynek egyetlen célja a külsődleges rend és az általános engedelmesség - tekintet nélkül arra, hogy ezt milyen eszközökkel és milyen áron éri el? Nem kell talán nagy képzelőerő ahhoz, hogy az ember megértse: az ilyen helyzet semmi máshoz nem vezethet, mint valamennyi erkölcsi norma elsorvadásához, a tisztesség valamennyi mércéjének megsemmisüléséhez és az olyan értékek iránti bizalom jelentős megingásához, mint amilyen az igazság, az elvszerűség, őszinteség, önzetlenség, méltóság és becsület. Semmi máshoz nem vezet, mint a létnek a biológiai vegetálás szintjére való lesüllyedéséhez, tehát olyan „mélységes“ demoralizálódáshoz, mely a remény elvesztéséből és az élet értelmének válságából következik. Semmi máshoz nem vezet, mint hogy újra fölerősödik az emberben az a modern civilizáció szülte tragikus szempont, mely sze-
