Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel rint léte szorosan összefügg az abszolutum egyre távolodó horizontjával, és amit az emberi identitás válságának neveznék. Vagy fékezheti talán az ember önazonosság-tudatának széthullását egy olyan rendszer, mely ily keményen követeli tőle, hogy valaki más legyen, mint aki valójában? A hatalom megteremtette a rendet. A lélek elpusztításának, a szív eltompítá- sának és az élet elsivárosításának árán. Megvalósult a külsődleges konszolidáció. A társadalom szellemi és erkölcsi válságának árán. E válságban az a legrosszabb, hogy egyre mélyül: elég csak egy kissé felülemelkedni a mindennapiság korlátain, hogy borzadva tudatosítsuk magunkban, mily gyorsan feladjuk valamennyien azokat a hadállásainkat, melyeket tegnap még nem voltunk hajlandóak feladni: amit a társadalmi tudat tegnap még illetlennek tartott, ma már általában mentegeti, hogy holnap természetesnek tekintse, holnapután pedig - lehet - az illendőség példájaként emlegeti. Amiről tegnap még kijelentettük, hogy sohasem szokjuk meg, vagy amit egyszerűen lehetetlenségnek tartottunk, ma megütközés nélkül elfogadjuk valóságként. És ellenkezőleg, ami nemrégen még természetes volt számunkra, ma kivételként fogjuk fel, és csakhamar talán elérhetetlen eszményeknek tekintjük majd. A „természetes“ és a „normális“ mércéjének változásai és az erkölcsi érzék fáziseltolódásai, melyekre az utóbbi években társadalmunkban sor került, nagyobbak, mint az első pillanatban gondolnánk. A mind nagyobb eltompulással együtt természetesen ama képességünk is tompul, amellyel ezt az eltompulást érzékelhetnénk. Mintha a betegség a levelekből és a termésből mélyebbre hatolna, be a törzsbe és a gyökerekbe. A legnagyob aggodalomra tehát azokat a kilátásokat illetően van okunk, melyeket a jelenlegi állapot kínál. A társadalom belsőleg mindenekelőtt azáltal fejlődik, gazdagodik és kultivá- lódik, hogy mind mélyebben, kiterjedtebben és differenciáltabban tudatosítja önmagát. A társadalom ezen öntudatosításának alapvető eszköze a kultúra. A kultúra mint az emberi tevékenység konkrét síkja, mely - bár gyakran nagyon közvetett módon - befolyásolja a szellem általános állapotát, egyszersmind ez az állapot visszahat magára a kultúrára. Ott, ahol a társadalom totális manipulálásával totálisan elnyomják annak belső differenciált fejlődését, egészen törvényszerű, hogy először is a kultúra szenved elnyomatást; nemcsak „gépiesen“, mint olyasmi, ami egész ontológiai lényegénél fogva ellentéte minden társadalmi manipuláció „szellemének“, hanem valahogy „programszerűen“: abból az indokolt félelemből, hogy a társadalom elsősorban éppen a kultúra által - mint saját öntudatosításának eszköze által - tudatosítani fogja a rajta elkövetett erőszak mértékét is. A kultúra segítségével a társadalom elmélyíti szabadságát és fölfedezi igazát - mennyiben állhat tehát érdekében a szabad kultúra éltetése egy olyan társadalomnak, melynek a lényege éppen ezeknek az értékeknek az elnyomása? Elvégre az ilyen hatalom csupán egyetlen „igazságot“ ismer el: mindig azt, amire éppen szüksége van. És egyetlen „szabadságot“: ez „igazság“ kimondásának szabadságát. Az efféle „igazság“ világa - mely nem a valóságos megismerés dialektikus kit-
