Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel mazkodás elve, akkor vajon miféle tulajdonságok mobilizálódnak az emberekben és miféle emberek kerülhetnek előtérbe? Valahol a félelem által irányított világgal szembeni védelem és a világnak a személyes érdek lobogója alatt folytatott támadó jellegű meghódítása között létezik egy terület, melyet nem lenne helyes szem elől téveszteni, mert annak is jelentős szerepe van a mai „egységes társadalom" erkölcsi klímájának megteremtésében. Ez a terület a közönyösség és minden egyéb, ami vele összefügg. A nemrégi történelmi megrázkódtatások után és azt követően, hogy stabilizálódott az országban a társadalmi rendszer, az emberek elveszítették a jövőbe, a közügyek helyrehozhatóságának lehetőségébe, az igazságért és a jogért vívott harc értelmébe vetett hitüket. Lemondanak mindenről, ami túlmutat a személyes szükségleteikről való mindennapos gondoskodás határain; keresik a menekülés legkülönbözőbb módjait; erőt vett rajtuk az apátia, nem mutatnak érdeklődést az általános érdekek iránt, teljes közönnyel viseltetnek felebarátaik iránt, erőt vett rajtuk a szellemi passzivitás és a depresszió. És aki még megpróbál dacolni azáltal, hogy például elutasítja a képmutatás elvét mint a létezés egyik lehetséges formáját - mivelhogy kétségbe vonja az önmegvalósítás értékét, melyért az önmagától való elidegenedéssel kell fizetnie - közönyössé vált környezete szemében egyre inkább csodabogárrá, bolonddá, donquijote-tá válik, sőt később az emberek „szükségképpen" még bizonyos mérvű rosszindulattal is viseltetnek iránta, s mindenki más iránt is, aki másképpen viselkedik, mint a többiek, és aki ráadásul olyan veszélyt is képviselt, hogy viselkedésével görbe tükröt tart a környezete elé. Vagy - a másik lehetőség - a közönyössé lett közösség az ilyen egyént láthatólag kiközösíti, elhúzódik tőle, amint azt a közösségtől a hatalom elvárja; titokban vagy a magánéletben persze rokonszenvez vele, azt remélve, hogy egy olyasvalakivel való rejtőzködő rokonszenvezés, akinek van bátorsága úgy viselkedni, ahogyan neki is illenék, de nem viselkedik úgy, elégtételt szolgáltat saját lelkiismeretének. Az efféle közöny azonban - paradox módon - nagyon aktív társadalmi tényező: talán nem inkább egyszerű közönyösségből mint félelemből mennek el sokan választani, különböző gyűlésekre vagy lépnek be a társadalmi szervezetekbe? Látszólag nem azért működik-e oly sikeresen a rendszer politikai támogatása, mert ez gyakran csak rutin, megszokás, gépiesség és kényelem dolga, aminek a hátterében voltaképpen semmi egyéb nem áll, mint a teljes rezignáltság? Részt venni valamennyi politikai szertartásban, melyekben általában nem hisznek az emberek, nincs ugyan semmi értelme, de legalább biztosítják a nyugalmat-voltaképpen mi értelme lenne megtagadni a bennük való részvételt? Megtagadásuk semmi eredményt sem hozna, s ráadásul még a nyugalmát is elveszítené az ember. Az emberek többsége nem szívesen él tartós konfliktusban a társadalmi hatalommal, annál is inkább nem, mert az efféle konfliktus nem végződhet másként, mint az elszigetelt egyén vereségével. Akkor hát miért ne tenné az ember azt, amit elvárnak tőle? Elvégre ez semmibe se kerül neki - és idővel még a mérlegelésével is felhagy: még azt sem éri meg neki, hogy gondoljon rá. A reménytelenség apátiához vezet, az apátia az alkalmazkodáshoz, az alkal
