Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - FÓRUM - Grendel Lajos: Reflexiók egy vita után
Grendel Lajos Kis nemzet fiának lenni inkább tehertétel, mint öröm, s egész újkori történelmünk, mind a magyaroké, mind a szlovákoké, szomorúan példázza, hogy ez a léthelyzet mennyire tud frusztrálni bennünket. A frusztrációnak a jegyei kimutathatók annak a vitának a szövegeiben is, amely a magyarországi szlovák, illetve — közvetett módon — a szlovákiai magyar kisebbség helyzete és problémái körül a Literárny týždenník hasábjain nemrég kibontakozott. A vita burkoltan ugyan, ám mégis elsősorban politikai síkon zajlik. Kevés sző esik az okokról, annál több a következményeiről. Így kerül előtérbe — egyébként joggal — asérelmi aspektus mindkét oldalon. A magyar—szlovák együttélés problémái politikai síkon, nagyvonalú és demokratikus elvek deklarálásával, és — ami még fontosabb — ezeknek az elveknek a politikai gyakorlatba való átültetésével rendezhetők ugyan, ám nem oldhatók fel. A magyar—szlovák együttélés problémája ugyanis csak egy második szinten politikai kérdés. Amíg a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait nem tudjuk felszámolni, a legdemokratikusabbnak látszó politikai intézkedések is ideiglenes érvényűek maradhatnak. Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a civilizáció története nem más, mint- a magánvaló világnak az emberi tevékenység által való átalakítás értem-való (emberért- való) világgá, akkor ebben a folyamatban-tevékenységben kitüntetett hely illeti meg a nyelvet. Az ilyen transzformációnak az első foka a megismerés, megismerés pedig néni létezik nyelv nélkül. Nyelv nélkül ugyanis megismerő tudat sincsen. Hogy a magánvaló átalakítása értem-valóvá az elmúlt évszázad civilizációs fejlődése során egyre inkább a magánvaló bekebelezésének (konzumációjának), az élő és életelen természet mérhetetlen kizsákmányolásának a formái között zajlik le, közvetve azonban annál inkább, hiszen mint minden globális probléma, nemzeti- leg” is érint bennünket. De erről később. A világbavetettség heideggeri kategóriája önkéntelenül sugall egy másik analógiát is. Amikor megszületünk, nemcsak a világba vagyunk belevetve, hanem egy nyelvbe is, illetve úgy vagyunk a világba belevetve, hogy közben egy nyelvbe is belevagyunk vetve. Nem a nyelvbe, hanem egy nyelvbe. Mert univerzális nyelv nem létezik, csak nyelvek vannak, amelyek hasonlíthatnak egymásra, de ugyanúgy nagyon távol is állhatnak egymástól. Nevezhetjük ezt a teremtés tragikus következményű tökéletlenségének, de szerencsének is, hiszen azáltal, hogy sok nyelv van, sok kultúra is létezik, s minél több kultúrát ismerünk meg, annál komplexebbül tudunk reflektálni a magánvaló világra és benne önmagunkra, létezésünk értelmére, amely a magánvaló világ átalakítása értem-való világgá. így vagy úgy, a nyelv központi kategóriája az emberi létezésnek, ugyanúgy, mint az idő vagy a történelem. Nyelv nélkül nincs ember, ember nélkül nincs történelem, történelem nélkül nincs idő. De azt is tudjuk, hogy univerzális nyelv sincsen, a nyelv mindig anyanyelvet jelent. (A műnyelvektől most tekintsünk el.) Ebben az értelemben az (anya)nyelv szinte olyan testrészként funkcionál életünkben, mint a kezünk vagy a lábunk. Meg lehet tanulni egy idegen nyelvet naReflexiók egy vita után
