Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Mészáros András: Mittel úrról és a transzcendenciáról (Tőzsér Arpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról)

Mittel úrról és a transzcendenciáról

Itt valóban nincs szükség semmiféle magánvalóra, sem az elvont ontológiai alap, sem a fogalom értelmében, mert a dolgok azonosak önmagukkal: érintetlen-szűzi állapotban le- ledzenek. Az egyértelműség még nem űzetett ki a paradicsomból. Hanem a második esetben:

„Eddig csak saját percepcióink voltak ugyanazokról a magánvalókról, most a saját percepciókhoz már saját magánvalóink is vannak.“

Tehát az eszme-csere lehetetlensége abban rejlik, hogy nem az eleve (a priori) adott és közös magánvalót próbáljuk megnevezni, hanem megfordítottuk a folyamatot, és - lustaságból vagy a szubjektivitás önteltségéből fakadón? - magánvalókat kreálunk benyomásainkhoz és illúzióinkhoz. A könnyebb megértésért kapcsoljuk ide egy múlt századi „posztmodern“ literátor példázatát a filozófiai stúdiumokat túl komolyan vevő ifjúról, „ki apjának meg akarta mutatni, hogy a vacsorára feltálalt 3 híg tojás nem 3, hanem 5. Hogyan? kérdé az apa; igen, mond a fiú, mert hol 3 van, kettő is van, márpedig 3 + 2 = 5. Ah, mond az apa, az jó, hogy öt tojásunk van; én és anyád megeszúnk hármat, edd meg te a többi kettőt“.

És ezzel nem akartam a humor területére terelni a magánvaló-gyártás tételezését. Ellenkezőleg: azt hiszem itt ragadható meg gyökereinél a Tőzsért - meglátásom szerint - gyötrő probléma. Mégpedig az, hogy a posztmodernista ironikus alapállása mindenfajta csábítása ellenére rá kell kérdezni az irónia szubjektumának mivoltára. Ha igaza van Kierkegaard-nak abban, hogy ironikus az a helyzet, amikor a lét létszerűségét veszíti el, kérdésessé és „mintha“-szerűvé válik, és az ironikus szubjektum ezt a helyzetet tudatosítja és fejezi ki tevékenységében, akkor eme szubjektum számára elvész a múlt és a jelen intimitása. A bensőséges viszony, amely a múlthoz és a hagyományokhoz - mint a múlt olvasatához- fűz, megszünteti az irónia lehetőségét. Konkrétan: Közép-Kelet-Európában a „mintha“- -lét „n“ dimenziójú. Az „n“ dimenizót nem extenzív, hanem intenzív értelemben végtelennek tekintve, hiszen a koordináták és kiterjedések egymásba is fonódnak, máskor pedig egymást semlegesítik. A Múlt az enyém is meg nem is az enyém, hiszen a Történelmet vállán cipelő néphez hozzá is tartozom (egy dimenzióban) meg nem is (egy másik dimenzióban). A szubjektum így nem válhat ironikussá, mert ahhoz kívüle és felette kéne állnia a „mintha“-létnek. Ellenben a szubjektum - ha csak nem pályázik a mindenható szerepére- a „mintha“-lét elemei közé van szorítva.

Tehát az ironikus helyzet nem ironikus szubjektuma Mittel úr, aki nevével definiálja önmagát: a lét eszköze, képessége arra, hogy önmagát öntudatra hozza; közvetítő az egyébként önmagukba-zártságra kárhoztatott jelenségek között. Ezt a közvetítést azonban abban a jellegzetes hermeneutikai meghatározottságában cselekszi, amely őt a folyamatok sodrába helyezi. A „tépések“ nemcsak a kép-jelentésen haladnak keresztül, hanem önmagán is. Mittel úr a törésvonalak tükre, a hasadozott lét tudathasadásos kifejezője.

(Rövidre zárva a gondolatmenetet: a kisebbség öntudata nem is lehet más, mint schizo- frenikus - ha magát mint kisebbséget tekinti -, hiszen az egyértelműséget már csak a „mítosz skanzenében“ találja meg, míg mindennapi önértelmezéséhez „saját magánvalókat“ kell megálmodnia.)

Tőzsér Mittel ura azonban elégedetlen ezzel a szerepével. Ami érthető is, hiszen gyökerei Kanthoz nyúlnak le, aki

.....a gombák üveges belső csarnokaiban

m

eglátta a magánvalót“.

Azt a magánvalót, amely nemcsak az ontológiai transzcendens, hanem főként az ismeretet behatároló és lehetővé tevő transzcendentális a priori. Az a valami, amely értelme értéket és irányt szab. Az ironikus szubjektum úgy tud magasba emelkedni, hogy a léghajó kosarából kihajigálja az időben rögzült értékek ballasztját. A filozófiai hagyományokon nevelkedett Mittel úr viszont úgy gondolja, hogy ha az idő racionalitása őt mindenirányú reduk- cionizmusra kényszeríti, akkor az egyedüli kiút, hogy az „idő-ökonómiájába“ bekénysze-