Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Mészáros András: Mittel úrról és a transzcendenciáról (Tőzsér Arpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról)
Mészáros András ríti az időfelctti magánvalót. A közvetítő csak úgy lehet eszköz, mód és közép, ha transzcendálja saját létét és létértelmezéseit. E nélkül visszasüllyed a meghasadt lét néma elemei közé. (Újabb rövidre zárás. Ha lenne merszem a kisebbségi értelmiségi lét definiálására, akkor innét indulnék el: a „mintha“-lét adta óriási lehetőségből. A monász-tökéletességű lét leigáz, míg a „mintha“-lét képlékenysége az érzékenység tükreit csiszolja. De a veszély is ebben rejlik: az érzékenység a szentimentalizmus könnyű prédájává lesz. Megtalálni az egyensúlyt - középet - irónia és szentimentalizmus között: nos, a kifejezés szempontjából ez nem kis feladat.) Történetfilozófiai szempontból nem megvetendő tanulság (ha a történelemfilozófia képes tanulsággal szolgálni), hogy az új csírái általában a létező világok intermundusaiban ütik fel a fejüket. Itt lehetséges ugyanis más szintre emelni - nagyképűen: az adott időponthoz viszonyítva transzcendálni - az időben levőt. Mittel úr élettere így a köznapi élet hiátusaiból épül fel. Ezért nemcsak tudatosan kapcsolódik a filozófiához, hanem léte is par excellence spekulatív: hiszen a hiátus az semmi, amely két valót elválaszt vagy összekapcsol... Mittel úr „a semmi ágán“ ül, de csakis a semmi az, ami minden lehet és ami mindent lehetővé tesz. (Hát nemcsak Kant, hanem Hegel is?) Nem tudok és nem is akarok nyelvi-stilisztikai, esztétikai bírálatot adni Tőzsér szövegeiről. Ott ugyanis a benyomásaimra kellene hagyatkoznom, amelyek ugyebár félrevezethetnek. Meg aztán miért ne fogadnám el saját kijelentését, miszerint a versben a költő „...gondolatról gondolatra érzetről érzetre ugrik de célja a gondolat az érze t előtti padmaly amit persze csak úgy talál meg ah ogy a negyedik dimenziót sejtjük abba az elvont t artományba tör ahonnan a világmindenség egyete mére látni..." Ezért csak azt mondom: végre olyan szöveg, amely nem dilettáns módon vattázza ki a verset mélyértelműnek tűnő bölcseleti közhelyekkel, és nem is vezet egyértelmű filozófiai tanulságokhoz, hanem olyan gondolati költészet, amelynek elolvasása után minden érzelmi és értelmi gyönyör múltával felüti fejét a kétség: A kutyafáját, hiszen nem értettem meg egészen! Mit tehetek, újból kezembe veszem a könyvet... De ez már egy második olvasat lesz. (Madách, 1989) Mészáros András
