Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Mészáros András: Mittel úrról és a transzcendenciáról (Tőzsér Arpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról)
Mittel úrról és a transzcendenciáról (Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról) Felvázolni a status quo ontológiáját - már ez is teljesíthetetlen feladat. Az ontológia ugyanis természeténél fogva az ittlét mögött kutakodik, a jelen semmibe nyúló lábazatát fonja körül eszmeindáival. Meg aztán nem sokat törődik azzal a kocsonyával, amely józanabb észjárású emberek által időnek neveztetik, inkább kiszedi belőle a fogak közé ragadható szilárd csülköt. A porcogókból szopogatja ki az aeternitas lenge ízét. Pedig a status quo még aránylag olyan téma - ha témának, s nem véres valóságnak vesszük -, amely anyagtalanul (aneu hülész) meghatározó egységet mutat, tehát könnyű prédája a fantáziaszegénységben nem szűkölködő képzeletnek. Mi van azonban akkor, ha nem a status quot, hanem a pantha rei sodrását akarjuk meg- jelníteni? Mégpedig nem a princípiumok, axiómák töltéséről letekintve, hanem a kis csob- banásokat is visszhangzó, a fuvallatokra felborzolódó, irányváltozásokra rebbenve moccanó tétova öntudat sajkájában ülve keressük a szilárd partokat? Fia szavaink evezőcsapásaiban és eszménk ködalakjaiban felsejlik a transzcendens magánvaló? Mert mit is kezdhetünk itt és most a magánvalóval, az emberi elme eme csudálatos teremtményével, ahol és amikor a lét repedései átléphetetlen hasadékokká nyílnak szét? A tegnap és a ma közé nemcsak ontikus értelemben könyökölte be magát valamiféle pimasz cezúra, hanem a mitológiák is megszakadtak: képben, szóban értelemben egyaránt. Ami paradox módon odavezet, hogy a lét önmagával való meghasonlottságát alakzatainak, időben eltérő állapotainak, önigazolásainak eggyé gyúrásával leplezi le. Sőt, ebben tetszeleg. Mi a jófenét keres ott a magánvaló (elnézést, hogy a kezdő mondatok fellengzősségétől ilyen parlagi kifejezésig jutottam el), ahol nincs mögöttes alap, mégis minden egymás mellé kerülhet? Hiszen a posztmodernizmus legalább úgy irtózza a mindenfajta „Ding an sich“ transzcendentalizmusát, mint ördög a szentelt vizet (gondolva itt a katolikus ördögre. mert a protestánsnak ez valahogy nem árt; a szabadgondolkodó sátánról nem is beszélve). Persze meggondolandó a sátán státusza egy posztmodern ontológia (sic!) fogalomrendszerében, mert attól tartok, hogy Bemard Shaw-nak lenne igaza, és ez a kacéran dacos szarvú és patás teremtmény nem az irónia, hanem a szentimentalizmus megszemélyesítője lenne. A posztmodernizmust nem ötletszerűen, sőt nem is divatból említettem fel, hanem azért, mert meg nem nevezett, de vonatkozási pontként szerepel Mittel úr világlátásában. Mégpedig szorító kettősségben. Egyrészt azonosul vele a hagyomány intimitást teremtő-biztosító szerepének felismerésében és erkölcsileg megalapozott apologetikájában, másrészt viszont homlokösszekoccanásig tagadja azt, hogy az univerzalizmus csak valamiféle bomlott agy terméke, és ezáltal az egészséges emberi viszonyok meg a hű valóságmegértés akadályozója lenne. Az első esetben „mítoszt teremtettél történelmünkből. Olyan skanzent, melyben a tárgyak nem a fogalmak szögén, hanem - mintegy saját magukra akasztva függnek“.
