Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Tőzsér Árpád: Az „impedimentum" elhagyása (esszé)

Az „impedimentum“ elhagyása

Hartmann. Cselényi célja 1968-ban és máig nagy és impozáns: a korábban megérzett relatív téridő sokféleségét képileg megteremteni s a nyelv látens erőinek s evidenciáinak segítségével egységbe fogni. Mégpedig úgy, hogy az evidenciákat igyekszik látensekké, többér- telműekké, kétségesekké tenni (legtöbbször a mondat- és szószerkezet megcsonkításával), a látenciákat (legtöbbször a szójátékszerű összefüggéseket) pedig igyekszik az evidencia szintjére emelni. Magyarul: a világban tapasztalt káoszon a nyelv segítségével akar úrrá lenni. A cél és a kivitel elméleti megalapozottságáról természetesen lehetne vitatkozni, de az vitathatatlan, hogy ez a költői gyakorlat azt a „lényegi funkciót“ célozza, amely csak a nyelv révén végezhető el, s amely által „képességeink valamiféle kibontakoztatásában, a külvilág elemberiesítésében, önmagunk képére formálásában, önmagunkhoz szabásában gyönyörködhetünk''.

S tulajdonképpen ezzel veszi kezdetét költészetünk nagykorúsodása. Ettől kedzve líránk már nem radikális és egyetemes fordulatokban változik, hanem differenciálódik. S csak a differenciálódás egyik ága az Egyszemű éjszaka nemzedékének a költészete a hetvenes évek elején és közepén; s a differenciálódás eredménye az „iródiások“ lírája is a nyolcvanas évek elején, s differenciálódást jelentenek Cselényi László szövegkollázsai, Zs. Nagy Lajos és Bettes István ironikus nyelvi fintorai, Tóth László bölcseleti groteszkjei, Kulcsár Ferenc fájdalmas, neoszürrealistára hangolt rapszódiái, Varga Imre abszurdig feszített tárgyversei, Keszeli Ferenc posztmodernista versei. Farnbauer Gábor anti-lírája és az érsekújvári Juhász R. Józsefék vizuális kísérletei is. Külön utakon közelítése mindez annak a valaminek, amiről maguk a költők is csak annyit tudnak, hogy számukra ez kizárólag a nyelvi anyag sajátos formálásával közelíthető meg, hogy az anyagi és szellemi létezőn túl valami harmadik minőséget képvisel, s talán leginkább az egyén és az univerzum rejtelmes egységének sejtelméhez hasonlít, tehát ahhoz a hithez, hogy az ember még életében kiszabadulhat a lét determinizmusának börtönéből.

Ferdics Gábor rajza