Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Simon Attila: A személyiségelvesztés balladája (Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány)
SIMON ATTILA A személyiségei vesztés balladája A XIX. század közepétől a polgári társadalom kezdi elveszíteni önmagában való hitét. Ennek a meghasonlottságnak volt kifejezője Arthur Schopenhauer dezilluzionizmushoz vezető filozófiája. Ezzel a pesszimizmussal Nietsche száll szembe, aki az életet bölcseletének központi kategóriájává tette. A bomló társadalom nihil érzését kifejezve végzetes individualizmusba menekült, és a választott ember gőgjének fölényét hirdeti az alázat és a felebaráti szeretet fölött. Ö a schopenhaueri dekadenciát a kereszténységben találja meg, s mondja ki a túlvilág elvesztésének folyamatát betetőzve: „Isten meghalt.“ Nitzschének nagy szerepe volt a századelőn eluralkodó dekadens véghangulat kialakulásában. A XX. század embere az első világháborútól megrendülve lázasan kereste az újrakezdés lehetőségét. Ennek a kiúttalanságnak a közép-európai írók közül Robert Musil és Franz Kafka voltak az első megszólaltatói, akik egyszerre ragadják meg az Osztrák-Magyar Monarchia és az egész európai társadalom alapjainak válságát. A XX. század embere számára nem maradt más, amit elveszíthetett volna, mint saját identitása, személyisége, integritása. Ez az érzés a második világháború után újból jelentkezett a művészetekben. A hatvanas évek bizonyos fokú társadalmi nyitása a művészetek nagyobb szabadságát is magával hozta Közép-Európában. Ekkor jelentkezik a drámában és a prózában egyaránt ;i vemé ! lyiség elvesztésének élménye, amely ironikus vagy parabolisztikus modellek scgiisc^rvol fejeződik ki. E művek közös jellemzői, általános jegyei - P. Müller Péter rendszerezése alapján a szatirikus, groteszk szemlélet; a tárgyak és személyek önazonosság-elvesztése; a hiányzó önazonosság visszaszerzése mint az emberi cselekvés célja.1 Bohumil Hrabal a hatvanas évekbeli cseh irodalomban a nagy tért hódító groteszk irányvonalhoz kapcsolódva, a személyiség integritásának kétségessé válására helyezte a hangsúlyt, miközben az emberi problémákra nagyon személyes és minden szabályt mellőző epikai formával reagált. Hősei olyan emberek, akiknek nincs mozgásterük szélesebb társadalmi aktivitás kifejtéséhez. Ezek a társadalom perifériáján élő kisemberek be vannak zárva a kényszerszerzés mechanizmusába, a mindennapi lét örömei és gondjai közé. Hrabal így vall ezekről az emberekről: „Mikor évekkel ezelőtt megismertem szívem törekvéseit, nekivágtam a barátságos világnak, krampácsoltam, voltam vasúti forgalmista, élet- biztosítási ügynök, tisztviselő, vasmunkás, csomagoltam hulladékpapírt és dolgoztam „Olyanok vagyunk, mini az olíva bogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát." (Talmud) „Az európai kultúrkörben az emberiség első nagy vesztesége a Paradicsom elvesztése volt, majd az újkortól megkezdődött a túlvilág elvesztésének folyamata." (P. Müller Péter)
