Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Tőzsér Árpád: Az „impedimentum" elhagyása (esszé)
Tőzsér Árpád nalat az 1967-es és 1972-es évek között látja meghúzhatónak, addig én a fordulót valamivel korábbra, az 1965-ös és 1968-as évek közé teszem. (S természetesen nem a kollektív-tárgyi ellentétpár, hanem éppen az előbb említett lényegi funkció alapján. De erről majd később!) Ebben a 3-4 évben jelenik meg ugyanis Bábi Könny a mikroszkóp alattja (1965-ben), Zs. Nagy Lajos Tériszonya (1968-ban) és ekkor ér el hozzánk Párizsból a Magyar Műhelyen keresztül Cselényi Összefüggések című ciklusa is (az első részét 1968 decemberében közölték). De mielőtt ennek a fordulópontnak a szemrevételezésében elmélyednénk, szóljunk még néhány szót arról a bizonyos „lényegi funkcióról“. Induljunk ki abból a monista irodalomfelfogásból, amelyet a kezdet kezdetén az orosz formalisták és az amerikai „új kritikusok“ hirdettek, s amelyet - annak ellenére, hogy azóta már az irodalomelméletek közhelyigazsága lett - még mindig sokan hibásan értelmeznek. A tartalom és forma egységéről (egyneműségéről) van szó. Ilyen vonatkozásban Szegedi - Maszák Mihály nemrégen Austint idézte, aki - úgymond - „különbséget tett a nyelv használatával is és csak a nyelv révén elvégezhető cselekedetek között“. Ezt a különbségtevést akár a vers két stádiumára is alkalmazhatjuk: az egyik stádiumban a vers olyan cselekedet, amely a nyelv esztétikai értékeinek kihasználásával, de emellett másként (mondjuk formailag) is elvégezhető, míg a vers másik stádiumában a cselekedet csak a nyelv (méghozzá a nyelvi anyag sajátos formálása) révén végezhető el. Nem kétséges, hogy a vers mint költemény mindig' is ez utóbbi stádiumhoz igyekezett közelíteni. Mármost hogyha a fent elmondottakat a harmadvirágzás irodalmára alkalmazzuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az indító nemzedék az ötvenes évek elején és közepén többnyire csak fogalmilag s a külső forma eszközeit felhasználva közölte saját vagy központilag sugallt mondanivalóját. Ezt a költészetet ezért (általánosságban) nem is nevezhetjük még költészetnek. A nyelv esztétikai értékeinek programszerű kihasználása, a külső forma belsővé tétele kétségtelenül a „Nyolcak“ fellépéséhez és nevéhez fűződik, de még a mi akkori verseinkben is túl sok a „lényegi funkcióról“ leváló, vers-idegen anyag, a „nemcsak nyelvileg elvégezhető cselekedet“. Lázadásunk nem versbe épülő, hanem megfogalmazott lázadás volt: költői sematizmus, gondolkodásbeli sematizmus és társadalmi sematizmusok ellen. Az, hogy a lázadás fogalmát igyekeztünk minden esetben képpé változtatni, volt verseinkben az első szakasszal szembeni többlet. A „megfogalmazott lázadás“ gyakorlatára talán Cselényi László Einstein (1961-62) című verse a legjobb példa: a direkt módon leírt, dogmák elleni lázadást a forma, a nyelviköltői lelemények (a szó- és gondolatalakzatok, a lazán kötött jelzők, hasonlatok) csak mintegy megemelik, érzékletesebbé (képibbé) teszik. Az igazi fordulatot a hatvanas évek közepe jelentette. Zs. Nagy Lajos folyóiratokban 1966-67-ben, s kötetben 1968-ban megjelenő Négyszer, Tavasz, Nagypéntek 1964, Ne csodálkozzatok című verseit viszont már hiába próbálnánk formára és tartalomra bontani. A gondos elemzés e versek esetleges tartalmaként meghatározható szintjéről is kideríthetné, hogy az tulajdonképpen forma, s viszont: nincs e verseknek olyan formai eleme, amely ne lenne a tartalom szerves, kiszakíthatatlan része. A Ne csodálkozzatok „tartalmát“ például ez a három sor jelezhetné: „Ne csodálkozzatok, / ha letérdelek / Közöny-isten előtt!...“ De a vers megfogalmazatlan, mert formailag éppenhogy megfoghatatlan „tartalma“ az, hogy hogyan, milyen módon nem térdel le a költő a „Közöny-isten“ előtt. Azzal a nyelvi-esztétikai erővel-képességgel, amellyel a „letérdelés“ helyzetét megteremti, egyúttal fölé is emelkedik a „letérdelés“ tartalmának, s az olvasó végül a közöny-program ellenére is a létezés aktivitásában „gyönyörködhet“, érezheti magát részesnek. A Cselényi-féle Összefüggésekben (1968) rejlő „cselekedetet“ még nehezebben lehetne „nem a nyelv révén elvégezni“. „Kategorikus törvény, hogy az egység annál erőteljesebb, mennél gazdagabb és többrétegű a sokféleség, melyen úrrá kell lennie“ - mondja N.
