Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Győry Attila: Eperjesi emlékek (elbeszélés)
Győry Attila hoztak, de azért mi még eljárogattunk cseresznyét böngészni. Az ilyen böngészések alatt tanultam ki a cseresznyelopás csínját-bínját.- Először - tanított fontoskodva Zoli - ki köll lesni, hogy mikor gyün a csősz. A biciglit el köll rejteni... Aztán mehecc a fáro! - mondta, s egy rántással már fenn is volt a fán. Zolira lehettt számítani az ilyen dolgokban. Leckéket adott famászásból, csúzlizásból, pecázásból, s elnézően vette tudomásul a hiányosságaimat. Tőle tanultam meg a cseresznyelopásnál legfontosabb tudnivalót, a gyors, gazdaságos evést... Szerinte nincs idő arra, hogy a magokat kiköpködjük, hanem kicsit megrágva, magostul kell a cseresznyét lenyelni... így aztán magostul ettük a cseresznyét. Később, az erdőben kószálva, ha ránk jött a szükség, lekuporodtunk valamelyik fa alá, s egymást szólongatva kérdezősködtünk:- Zoli, te má szárú?- És te?- Mennyi magot szartál ki, he? Versenyeztünk, kinek van több magja. Megszámoltuk a magokat, s az eredményt fölírtuk a kontónkra. Mindenben versenyeztünk egymással. Ki tud a legmesszebb hugyozni, ki iszik meg több tejet, ki fut gyorsabban, ki fog több halat, vagy éppenséggel ki fingik többet és büdösebbet. így ment ott az élet. A napok általában úgy kezdődtek, hogy Icuka néni hatalmas lendülettel és energiával rontott be a hálószobába, s a söprűvel próbált bennünket kituszkolni.- Nyomás, hétalvók! Ebadta kölkei! Gyerünk a tejért! Ki a soros?! Még így, a tekintélyes söprűvel hadonászó Icuka néni ellenére is csak percek múlva kászálódtunk ki a nagy, puha parasztágyakból... De alig hogy kinn voltunk az ágyból, már el is kapott bennünket a lendület. Alsógatyában togyogtunk ki a konyhába, hogy a lavórból a hideg vizet egymásra fröcsköljük. Útközben éreztem a hideg csempéket, ahogy hozzáérnek meztelen talpamhoz. A talpam és a csempék különös kontaktusban voltak egymással. A csempék üzentek valamit, amit a talpam rejtett utakon közvetített az agyamig. Ezek annyira rövid, megmagyarázhatatlan ingerek voltak, hogy még osztályozni sem tudtam őket. De egyben megegyeztek - jó érzéssel töltött el valamennyi. A reggeli mosdás után felültem az orosz biciklire, és bementem a faluba. Volt ezekben a bevásárlásokban valami nagyon izgalmas, valami titokzatos. A falu központjában - amit az öreg templom, a kocsma, a buszmegálló alkotott - volt az üzlet. A boltos mindig pár perccel később jött az előírtnál, de ez senkit sem zavart - a jelenség az élet természetes velejárójának számított. A falubeli gazdasszonyok az ajtó előtt sorakozva vártak, pletykálgattak. Ahogy közéjük álltam, kedvesen köszöngettek.- Na mi van, Szilviké, ma mennyi tejet isztok meg? Ilyenkor morcos pofát vágtam, mert az apám neve sehogy sem illett bele az elképzeléseimbe. Azok meg, nem törődve az én elképzeléseimmel, így neveztek: „Szilviké“. Ugyanakkor titokban örültem, hogy azért mégis valahogy közéjük tartozom, s jó volt hozzájuk tartozni. Ezektől az asszonyságoktól általában mindent meg lehetett tudni. Én a kívülállók szenvtelenségével hallgattam őket, s csak akkor kaptam fel a fejemet, ha valami érdekeset hallottam. Egyszer az apámék utcájában lakó Fucsekékről volt szó. Emlékszem, ha valamiért bőgtem,
