Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Győry Attila: Eperjesi emlékek (elbeszélés)
Eperjesi emlékek apám mindig rám szólt: „Úgy bőgsz, mint a Fucsek szamara!“ Most pedig, hogy végre a Fuesekékről volt szó, kinyitottam a fülemet, hátha lesz szó a szamárról is. Egyáltalán nem volt szó semmilyen szamárról, pedig nagyon odafigyeltem. Csakhamar jött a boltos is, grafitceruzával a füle mögött, s míg bajlódott a lakattal, mindig ugyanazt a nótát dúdolgatta: „Dunában úszik a pap, valagát süti a Nap, olláré, olláré, hopp!“ Sajnálatomra, mire a „hopp“-hoz ért, mindig kinyitotta a zárat, s én hiába reménykedtem, soha nem énekelte tovább a nótát... A boltos, ahogy belépett a boltba, azonnal átalakult „ugri-bugri“ emberré. Ezt a nevet én adtam neki, mert ahogy az asszonyok kérték az árut, ő csak úgy ugrabugrált a polcok előtt. Rettentően szerettem nézni, ahogy egy-egy mozdulatára a nagy pocakja megremegett. Meg aztán, velem is eltréfálkozott, s mindig jókat nevettünk az aszonyokkal a viccein. Visszafelé már óvatosabban mentem, nem kacskaringóztam az út közepén, mert a tejesüvegek minden merészebb mozdulatra gyanúsan összekoccantak. Egyszer a kanyarban a szatyor nekicsapódott a keréknek, én meg csak bámultam a tejet, ahogyan lassacskán tócsává alakult az út közepén. Otthon a reggelik egyszerűek voltak, de parasztosan kiadósak is. Szinte minden reggel szalonnát, paradicsomot és kenyeret ettünk. A hatalmas disznóölő késekkel kis katonákat vagdostunk, s kidülledt szemmel nyeltük a falatokat. A tejet öreg mustárospoharakból ittuk, az üres poharakkal nagyokat koppintva az asztalra. A legjobban azt szerettem, ha friss kenyeret kezdtünk. Icuka néni ilyenkor szertartásosan felemelte a kenyeret, s az „öreg késsel“ keresztet vetett rá. Engem ez az egész nagyon megkapott, habár nem értettem a dolgot. Néha bezúdultunk a kamrába, hogy a megszokott reggeli helyett a vajas kenyérre lekvárt csöpögtessünk. A műveletet testünkkel fedeztük, mert nem állhattuk meg, hogy közben-közben bele ne szúrjuk a hatalmas lekvárosbödönbe az ujjunk bö- gyét, s nagyokat ne nyalintsunk a vörös ribizlilekvárból. A ribizlilekvár Icuka néni egyik specialitása volt. A falubeli gazdasszonyok is elkérték a receptjét... Lekvárfőzéskor az egész ház, az egész környék illatozott, s a legyek egész hada gyűlt ilyenkor a konyhába. Zolival megint csak versenyre keltünk, hogy ki tud több legyet agyonütni. Az áldozatokat szép egyenes sorba raktuk az asztal szélén, remélve, hogy a többi légy, tanulva pórul járt társaik sorsából, nem fog tovább szemtelenkedni. Már vagy ötven légy agyonlapított teteme hevert az asztalon, de a zümmögés mégsem hagyott alább. Mi pedig még serényebben csapdos- tuk őket, különböző technikákat, bravúros ütéseket alkalmazva. A reggeli után egy fontos dolog következett! A libákat kellett kihajtani a Dunára. Útközben fűzfavesszőket vágtunk, és a libák után ballagva azzal szórakoztunk, hogy hol az egyiknek, hol meg a másiknak suhintottunk minden ok nélkül a nyakára. Néha a gúnárt is kihoztuk a sodrából, úgyannyira hogy dühödten nyújtva felénk a nyakát, sziszegve próbált belénk csípni. Eleinte nagyon féltem tőle, de lassan-lassan ezekben a játékokban mégis én lettem a főkolompos. Különben a Dunánál több tucat lúd volt, én meg nem tudtam megérteni, hogy ezek a hülye ludak miért nem szöknek el, s hogy este miért indulnak el maguktól hazafelé. Szinte mindig percre pontosan érkeztek meg. Beslattyogtak az előre nyitva hagyott ajtón a baromfiudvarba, maguk után mindenütt lúdszart hagyva
