Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Győry Attila: Eperjesi emlékek (elbeszélés)
GYŐRY ATTILA EPERJESI EMLÉKEK Nyolc- vagy tízéves voltam azon a nyáron. Már egy hete nyaraltam Zoltánéknál Eperjesen. Zoltán az unokatestvérem. Eperjes egy hangulatos kis falucska a Kis-Duna partján, összekötő kapocs Csallóköz és Mátyusfqld között. Zoltán pontosan egy évvel volt idősebb nálam, de ugyanolyan „megátalkodott büdös kölyök“ volt, mint én - ahogy azt Zoli anyuja, Icuka néni szokta mondogatni. Icuka néni a tipikus falusi gazdaasszony megtestesítője volt. Fejkendőjével, olcsó háziköntösében hol a pajtában, hol a fáskamrában, hol pedig a padláson tűnt fel teljesen váratlanul, hogy megnézze: „hol vannak, mit csinálnak a megátalkodott, pákosztos büdös kölkei?!“... Rajtunk kívül a házban lakott még Zoli jó pár évvel idősebb bátyja, Karcsi, aki a falusi kamaszok vad, szabad életét élte, de vele csak elvétve kereszteződtek az útjaink. Ö egy szinttel magasabb szférába tartozott, „takonypócokkal“ (ezek mi voltunk) nem érintkezett. Aztán még ott volt Karcsi bácsi is, Zoli apja, akit Zoli csak „fater“-nak hívott. Zoli faterja éjjeliőr volt, nappal pedig bevetette magát az ágyba, s így csak alig-alig találkoztunk, szinte ismeretlen volt a számomra. A házhoz tartozott még egy Tigris nevű korcs kutya is, amely eléggé ostoba volt, ugyanakkor szeretetreméltó is, így mindig juttattunk neki valamilyen ha- rapnivalót - persze a legjobb falatokból. Visszatekintve azokra a gyönyörű, napsütéses napokra, úgy tűnik, vad, egészséges életet éltünk. Napközben bandákba tömörülve lófráltunk, hol itt, hol ott tűntünk fel, de végül mindig a Duna-parton állapodtunk meg. Egy hét már mögöttem állt a vakációzásból, ami bőven elegendő volt ahhoz, hogy megismerjem a főbb eperjesi vagányokat. Én, vagyis Zoli (végül is mindegy, mert együtt voltunk mindig) a felsősori „bandához“ tartoztunk, amelyhez csupán fiúk csatlakoztak. Több olyan banda is volt, amelyhez lányok is csapódtak. Ezeket persze kinevettük, de azért irigykedtünk is rájuk. Néha elszakadtunk a „bandától“, s ellopva Icuka néni rossz, rozsdás orosz biciklijét, kihajtottunk a faluból a főútra. Az út mentén, egészen a szomszédos falukig, cseresznyefák sorakoztak. Kiválasztva egy-egy fát, órákig is elpiszmogtunk a cseresznyével, mire jóllaktunk. Ilyenkor vagy ebédre, vagy pedig vacsorára nem mentünk haza, s elképzeltük Icuka nénit, amint magában pörölve visszaönti a kitálalt levest. A cseresznyeszezon lassan a végéhez közeledett, sőt az élelmesebb falusi csibészek már egy közeli dinnyeföldről is kedvező híreket