Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Balázs F. Attila: Az álom határán (novella)
BALÁZS F. ATTILA AZ ÁLOM HATÁRÁN A délutáni váltás utolsó, éjszakába nyúló óráiban a csarnok olyan volt, mint egy monoton zúgással sikló tengeralattjáró. A föntről jövő megvilágítás fényes mázzal vonta be a fémes felületeket, a meztelen karokat és a sápadt arcokat, amelyek idegenül és hidegen villantak, mint szemet sértő fényreklámok az éjszakában. Próbálta elkapni tekintetével az elektromos óra mutatóinak alig észlelhető lépéseit. A gépek egyhangú zúgását megtörte néha egy-egy felkiáltás, gurgulázó nevetés, viháncolás. Kis csoportokba verődve ünnepi terveiket szőtték a lányok, oda-odapislantva a bejáratra, hogy veszély esetén szétrebbenhessenek. Az egész egy éjszakai váróterem hangulatához hasonlított, amelyben apró, családias gesztusok hidalják át az ismeretlenség szakadékait. Gondolatai valahol a közeli gyermekkor buja növényzetű kertjeiben röpködtek, ahol annyit kószált pár évvel idősebb fivérével, s aki egy ideje oly távolra került szüleitől és tőle, hogy csak a rövid szabadság és a munkaszünetek hozták őket össze. Az öregedő szülőknek kezdett az lenni az igazi ünnep, amikor fiuk hazajött, s ez még inkább így lett, miután tizennyolc éves lányuk a gyár hús-vas gépezetének alkotórészévé vált a közeli városban. De ő legalább minden hétvégén hazalátogatott.- És te? - lépett hozzá a vörös hajú, akinek baráti közeledése elviselhetővé tette a kezdetben ijesztően idegen környezetet. - Ha nincs különösebb programod, gyere velünk a hegyekbe. Ma este nálunk alszol, és hajnalban indulunk. A lány zavartan keresgélte a szavakat, mint aki nem tudja, hogyan köszönje meg a figyelmességet. A bizonyosság, hogy mást akar, elnyomott minden egyéb gondolatot benne. Félig önként, félig tehetetlenségében átadta magát egy értelem feletti sugallatnak, ami csapongó várakozásban nyilvánult meg.- Nem - mondta -, holnap hazamegyek a szüléimhez.- Nem erősködöm - válaszolta a barátnője, megérezve, hogy ötletével olyan, mint a madár, amelyik azt hiszi, hogy átrepülhet az ablaküvegen, s aztán inkább a döbbenet kábítja el, mint az ütés. Megszólalt a műszak végét jelző csengő. A kitóduló lányok egy része a boltívek alatt vagy a fák árnyékában várakozó férfiakba karolt, a többi egyedül vagy barátnőjével szintén beállt a cipők kopogásának kísérteties szimfóniájába, amely mind mélyebben hatolt a város szertefutó ereibe, s mint láthatatlan részecske a véráramban, sodródott rejtett törvényszerűségek szerint az élet kiszá- .míthatatlan mechanizmusában.
