Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Haraszti Mária: „Csakis a megszenvedett szónak van hatalma” Vendégünk: Tamás Menyhért
Csakis a megszenvedett szónak van hatalma akik „gazdag“ örökséget kapnak a szorongásból, nem biztos, hogy jól járnak. Azoknak át- kos sorsuk lesz: azzal az átokkal sújtatnak, hogy nekik kell megfogalmazniuk ezt a sorsot. Én ebből a szorongásból a kelleténél is többet örököltem. Az Esőrácsok írása közben éreztem igazán, hogy mennyi terű van rajtam. Noha alig egyesztendős voltam, amikor a regény cselekménye játszódott, emlékezetem olyan képeket, érzeteket hívott elő, amelyeket a felnőtt emlékezés „éppen így esett meg“-gel hitelesített. A hitelességben van a mindenkori írástudó nagy-nagy felelőssége. Az én esetemben még megtoldódik külön hűséggel, amely szűkebb közösségemhez köt. A bukovinai székelység kétszáz éves nyelvi elzártság után, mondhatnám magára zárt nyelvvel tért vissza nyelvcsaládjába. Minden egyes szavunk, hangsúlyunk, egészében a hanghordozásunk szokatlannak, olykor megmosolyogtatónak tűnt. Különösen azok számára, akik törték a magyart... Mit tett a sebzékeny székely lélek? Visszavonult és csak otthon mert zsoltáros nyelvén beszélni. Közel harminc esztendőnek kellett eltelni, míg szégyenkezés nélkül kimerészkedtek az utcára... Miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy leletes kultúrát takar nyelvünk. Magam is sokat küzdöttem, míg a fővárosi nyelvi kavarodásban-sekélyesedésben rátaláltam a saját hangomra. Eleinte kacagás kísérte írásaimat, majd elmélyült odafigyelés. A kacagás idején Tamási Áronnal vigasztalódtam, akit a harmincas években visszhangzó hahotával olvastak a Hungária Kávéházban. A hahotázók nyomtalanul eltűntek, Tamási klasszikussá érett...- Milyen volt műveinek hazai és milyen az erdélyi fogadtatása? 0 Sok mindent mondtak, írtak rólam. Sok jót, rálátó értékelést. Akik régi szokás szerint parcellázzák az irodalmat, még mindig nem tudják, hova soroljanak. Azt hiszem, nem is az ő dolguk. Én továbbra is végzem a magam dolgát, a magam cseppben-is-tengert-tük- röző törekvését. Teszem abban a hitben, hogy nincs külön urbánus, nincs külön népi irodalom, csak IRODALOM van... Nem a témája dönti el az alkotás minőségét. Ezt végre a szemsarkos tekintetűeknek is meg kellene érteniük. Mindenki arról írjon, amit a legjobban ismer. Ezáltal válik, válhatna nemzeti irodalmunk gazdagabbá, sokszínűbbé. Erdélyben hogyan fogadják műveimet? Mivel nem mehettem személyesen oda, hallomásból tudom: kézről kézre járnak a könyveim. Vagyis ott is lélekre találnak. Most talán dugdosás nélkül is hazatalálnak...- A mi vidékünkről is sok embert telepítettek Tolna és Baranya megyébe. Milyen a Bukovinából szakadtak találknzásélménve a felvidékiekkel? Azon túl. amit a könvveihól kiérez- tem: milyenek azok, akik tőlünk kerültek oda? • Földönfutók voltak ők is, akárcsak mi. Amikor leszálltak a gépkocsiról, azt hiszem, hogy az ő lábuk sem érzett igazán talajt. Annál hamarabb érezte a kezük. Jó gazdálkodók voltak. Hamarabb összeismerkedtek a földdel, a tájékkal, mint mi. Ezen felül olvasottságuk elméletileg is szakavatottabbá tette őket... Bárhová vetődtek a világba, tudásukkal mindenhol megállták a helyüket. Azt, hogy mennyire viselték el a hazacserét, arról őket kéne megkérdezni. Azt hiszem, ott is úgy volt, hogy az idősebb generáció ma is Kismá- csédról álmodik - a fiatalabb másképp álmodik.- ,A mi történetünk egyébből sem áll, mint szenvedéstörténetből... “ - így mondja Balbi- na, az azonos című regény hősnője. A Holtág főszereplője pedig így vall: „Csakis a megszenvedett szónak van hatalma." # Nemcsak a mi történetünk áll szenvedéstörténetből, hanem ebben a térségben valamennyi kis népé. A megszenvedett szót pedig e térség minden benső parancsa szerint élő írástudója megszenvedte. Elég beleolvasni a harmincéves Irodalmi Szemlébe, végigtöprengeni a Dobos Lászlóval készült beszélgetést, választ kaphatunk a felelős szlovákiai magyar írók' nemzedékének vállalására, a következő nemzedék kísérletező útkeresésére. Dobos nemzedékével sok tekintetben rokonulok. Mindenekelőtt abban, hogy magam is az
