Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Hajtman Béla: Vivace (novella)

Hogy megszabadulhassak az őrjítő, testet-lelket bekebelező kusza, teljesen haszontalan gondolataimtól, alvásra és szeretkezésre van szükségem. E két dolog életerőm hajtókereke. Azt tartják rólam, hogy mániákus nőfaló és álomkereső vagyok. Tudja a fene! A másoktól hallott pletykaszintű információhalmaz nem egyéb, mint ismerőseim rám fecsérelt kommunikációszükségletének pótkielégítése. Ha ők ezt tudnák (azt hiszem, tudják), akkor újabb és újabb rólam kiagyalt esetekkel, sztárparádés sztorikkal zümmögnék tele a kíváncsi füleket. Nem érdekel a közvélemény (vagy csak ezzel nyugtatom magam?), minek törjem a fejem a hízelgő és egyszerre fondorlatos, cselszövő riporterek, újságírók ügyesbajos magánügyein? Amióta ebben a városban élek, szimatuk kopóit, kíváncsiságuk spiclijeit lopják be lakásomba. Aggaszt e felismerésem - sosem vagyok egyedül.

Kamaszkoromban mindig kistükörrel fürödtem. A meleg, gőzölgő víz hatására bőröm sima felületét, pigmentsejtek kiváltotta kéjes puhaságát tapogattam- simogattam, közben a bepárásodó tükröt törölgettem szüntelenül. A majdhogynem elmerülő fejem fölé tartott, a lámpafényben meg-megvillanó kis tárggyal testemet térképeztem föl a lábujjaimtól a homlokomig. A sűrűsödő orrszőrzet piheszálait húzogattam, az ágyékom benőtte szőrpamacsot fésülgettem kifeszített ujjaimmal. Egyszer, midőn egy ilyen már-már szertartásnak is beillő testvizsgálatom során éppen hímvesszőm tükörképéhez értem, apám nyitott be a fürdőszobába. A tükröt hirtelen arcom felé fordítottam; apám különös játékomról nyilván mit sem sejtve, tapintatosan kisomfordált: a gyanakvás halvány felderengésén túl nem hiszem, hogy figyelmet fordított volna a jelenetre. Mégis, a számomra leleplezésnek számító, titkaimba való behatolása mindmáig emlékezetembe vésődött. Nemi szervem érintésekor bármilyen képzettársításos elmeszüleményem okozta merevedésemkor, a puszta meztelenségem legérzékibb részének megpillantásakor, vizeléskor: mindig apám arcképe jelenik meg lelki szemeim előtt. Szeretkezéseim során is apám jelenlétének riasztó látomása kerít hatalmába. Dús fantáziámnak, képzelőerőmnek köszönhetem, hogy csak egy- egy villanásnyira tűnik föl. Arra is gondoltam, hogy elmondom neki vele kapcsolatos, életfogytiglan tartó élményemet. De nem tudom, nem merem, egyszerűen lehetetlen. Szerelmekről, csalódásokról, érzelmekről nem lehet vele beszélni. Ő a realitás. Úgy érzem, apám a valóságfelettit, a megfoghatatlant kirekeszti életéből. így, ilyen megfordított módon marad előttem titokzatosnak.

HAJTMAN BÉLA

VIVACE