Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Hajtman Béla: Vivace (novella)

Vivace Szégyelljük egymás előtt meztelenségünket. Én benne csak az Apát látom, nem pedig anyám hű társát, bizalmasát, enyelgő kedvesét. Ő a modor. Nem tudom felfogni a magány kínzó, lélekbe hatoló mélységeit. Hosszabb időre sosem maradtam egyedül. Nem azért, mert nem bírnám ki, sőt nyugtalanít a nyüzsgő társaság, a zsibongó emberhad, tömegiszonyom van. Még jó, hogy a feleségem megérti elvonulásaimat. Anyai nagyapám kertjébe járok megpihen­ni. Hétvégeken a csivitelő madarak, cirpelő tücskök, a barackfára akasztott, szélfújta, madárhessegető kolomp, a határban naponta kétszer elpöfögő motor­vonat-szerelvény halk kerékkattogásának zenéje járja át érzékszerveimet. Álro­mantikus vagyok. Legkisebb fiamat, Ákost, ha terhére van, a feleségem kiküldi hozzám a kislakba. Vele élem át második gyermekkoromat. Nagyon fogékony, hajlamos az új dolgok befogadására. Miatta nősültem, anyja miatta jött nőül hozzám. Idősebb fiúnk, Arnold sem a vakító, túlfűtött érzelmű szerelemből fo­gant. Persze muszáj házasságról, érdekházasságról szó sincs. Idejében kinőttem a kamaszkori szívdobogtató, gyomorgörcs kiváltotta, tenyérizzadásos, áldozat­kész „csakatiédvagyok“ szerelem érzésvilágából. Rendellenességet mutató nemi szervem megműtése miatt csak huszonkét évesen estem át a tűzkeresztségen. A szerelmi tanácsadókat bújtam páni félelmemben. Míg barátaim örömmel, ví­gan mesélték sikeres férfivá avattatásuk jól megfűszerezett élményeit, én arcpi­rító, zavarba hozott leleplezettségemben erőszakolt bugyutasággal más meder­be igyekeztem terelni az efféle beszélgetéseket. Egy avítt, vaskos fekete könyv oldotta fel feszült szorongásomat. A nemi eltévelyedések és rendellenességek címszó alatt találtam rá bajomra. Phimosis, fimózis, fitymaszűkület. Már maga a felismerés félig-meddig megnyugtatott. Szitkokat szórtam világrahozóimra, orvosaimra, ápolóimra, hiszen már csecsemőkoromban megszabadíthattak vol­na eme gátlásom béklyóitól. Az orvosi rendelő folyosójának fapadján egy kortársamról, Luigi Dallapicco- láról szóló riportkönyvet tartottam kezemben. Az olasz zeneszerzőnek a dode- kafóniáról kifejtett véleményét olvasgattam, amikor sorra kerültem. Lépései­met húrok közé csapó, capricciós hegedűfutamok, crescendos, maj d - a főorvos­hoz közeledve - fortissimos fúvósszólamok kísérték. Egész testemet átjárta a ze­ne. Az orvos tudakolódzó kérdéseit a zenemorajlás miatt képtelen voltam re­gisztrálni. Az ágyon feküdtem, mikor felzendült a kórus. Az orvos mélyen a sze­membe nézett, halk, nyugtató mondatai lelkemben lüktető, disszonáns zongora- játékká alakultak, majd hirtelen rántással gyors üstdobpergések és mélabús, rit- mustalan triangulumcsendülések után a zárótétel fülsiketítő, világrengető gong­jaként felordítottam. E zenehangokat és szólamokat otthon lekottáztam. A kidolgozott partitúrával megnyertem a Zeneművészeti Főiskola pályázatát, s jutalomként ösztöndíjas hallgatóként vehettem volna részt a Saarbrückeni Zenei Fesztiválon. Nem fo­gadhattam el az ajánlatot. Meghalt a nővérem. A temetés napján holtrészegre ittam magam a férjével a város legbűzösebb kiskocsmájában. Nővérem férje a halotti toron kifecsegte, hogy Elvira, megboldogult felesége többször megcsal­ta. Szüleim megrökönyödve hallgatták a felszarvazott férj sirámait. Csak kijóza­nodásom napján tudtam meg, hogy Elvira megmérgezte magát. Az apai-anyai féltéssel óvott, konvenciókhoz kötött, tejben-vajban fürösztött Elvirácska, a na­

Next

/
Thumbnails
Contents