Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Rácz Olivér: Urak, a Bois de Boulogne-ban (elbeszélés)
Urak, a Bois de Boulogne-ban dításában, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem teljes bedobással; utóbb becsületrendet is kapott, aztán ott maradt, helyben.- Na, mit szólsz a kricsmimhez? - kérdezte, miután eltolta előlem a sörömet, és egy gyakorlott, kedélyes ujj pattintással armagnacot hozatott a pincérrel. A tulajdon pincérével, a tulajdon kricsmijében. És én csak a második armagnac után ébredtem tudatára, hogy Tekés a pincérhez is magyarul szólt.- Még két armagnacot, Lali!- Igenis, főnök - mondta mosolyogva a pincér, akinek a fehér nyári zubbonyán kis műanyag lapocska adta tudtul, hogy a neve: L. Balogh.- Együtt voltunk az ellenállásban - magyarázta Tekés. - De neki még az apja vándorolt ki, a háború előtt. Csudi város ez a Párizs - mondta olyan hangon, mintha legalábbis ő alapította volna. '- Mióta vagy Párizsban? Megmondtam.- És csak most látogatsz meg? - kérdezte sötét rosszallással.- Honnan tudtam volna, hogy itt vagy, te ló?- Hát nem írta meg a Kleinjenci?- A háború óta nem láttam.- Hogy láthattad volna, hiszen Venezuelában él? Erről sejlett bennem valami; mintha hallottam volna, hogy Kleinjenci a háború után, nyomban a legelső alkalommal, kivándorolt Venezuelába. Rokonai éltek ott.- Nem írt neked?- Egy sort sem. • - Csibész. Ne félj, majd a fenekibe rúgok... Minden évben meglátogat. Senkije se jött vissza a gázból. Apja, bátyja ott maradt. Leginkább ősszel szók meglátogatni. Nem várod meg? De a válaszomat már ő nem várta meg, mert akkor már a harmadik armagnac- nál tartottunk.- Ehhez a kricsmihez ő szúrta le az alaptőke felét. Csak úgy. Egyből, kérés nélkül. Emlékszel, hogy lehülyézett, amikor beálltam a Volksdeutschokhoz? Emlékeztem. Emlékeztünk.- Megmutatom a kuglizómat - mondta büszkén, a negyedik armagnac után. - A francúzok nem nagyon űzték: eleinte csak a magyar negyedekből édesgettem ide a vendégeket. De azóta már a franciák is lassan ideszoktak. Gyere! Hát mokány, szép kuglizója volt; lugassal szegélyezett. Akárcsak a régi Ro- gozsáné. A gurítópálya bejárata fölött kovácsoltvas körív, színes villanyégőkkel. A pálya végén kevélyen várakoztak az esztergályozott, politúrozott, kacér bábuk. Középen a büszke királyné, kecses kis koronájával, előtte az első udvarhölgy, mögötte a két hátsó udvarhölgy, a dámák. A négy sarkon a négy paraszt. Remek látvány volt.- Játszunk egy partit? - kérdezte Tekés felcsillanó szemmel. A pálya a kora alkonyi órában üres volt.- Én inkább állítgatnék - mondtam emlékező vigyorral. - Madzag van?- Marha. Automata állítókészülékem van - legyintett Tekés csüggedten, mert egyből megértette, mire gondolok. - De azért ne félj - mondta, és újra felcsil
