Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Grendel Lajos: Történet az ötvenes évekből (elbeszélés)

Aztán odaát az egyik férfi felhívott valakit telefonon. Rövidre fogta a mondanivalóját, s én életem végéig nem felejtem el a szavait. Azt mondta:

— A pénz a bal felső asztalfiókban van. Az iratok a jobboldali fiókokban, a középsőben és az alsóban. Néhányat a szekrényben is elhelyeztünk.

Aztán elmentek. A portás nem adott fel bennünket, s akkor már tudtam, hogy ez több volt, mint hősiesség. Az eltávozók nyomában temetői csönd maradt vissza, s mi a legkisebb neszre is összerezzentünk. Szeretkezéseink színhelyén úgy ültünk hosszú perceken át, mint halálraítéltek a siralomházban. A hasonlat nem túlzás. Akaratlanul olyasminek lettünk a tanúi, ami ha kiderül, a legnagyobb veszedelmet hozza a fejünkre. Én szedtem össze magam előbb.

— Valahogy ki kell jutnunk innen — mondtam Krisztinának.

Igazán okos kijelentés lett volna, férfias és bátor, ha az a „valahogy” szócska nem csapta volna agyon mindjárt a mondat elején annak egész értelmét. Okosságomra Krisztina nagyobb okossággal licitált rá.

— Sehogyan sem jutunk ki — mondta.

Tudtam, hogy ő jár közelebb az igazsághoz. Felöltöztünk. Egy darabig az ajtónál hallgatóztunk, aztán óvatosan és halkan kiosontunk a folyosóra. Krisztina apja irodájának ajtajától őrzött magánál egy kulcsmásolatot. A kíváncsiság a félelmünket is legyűrte. Belopakodtunk a főmérnöki rezidenciára, amely a legcsekélyebb kopottas eleganciát sem árasztotta, inkább csak szegénységet, ős egy nemrég elkövetett bűntény csípős szagát. Krisztina először az asztalfiókokat kutatta át.

— Egy köteg dollár — mondta szűkszavúan. — És még valami. A pince kulcsa.

Ez új helyzetet teremtett. A helyiség hátsó részében volt egy kis konferenciaasztal és néhány kényelmetlen szék. Ügy gondoltuk, az éjszaka itt szinte elnyel bennünket, megvéd, kitől is? önmagunktól. Krisztina marokra fogta a pinceajtó kulcsát, s egy darabig úgy szorította, mint fuldokló a folyó fölé hajló faágat. Megmenekülésünk kétségtelennek látszott. A pincén át egy kis ablakon ki lehetett jutni az utcára és felszívódni a névtelenségben.

— Várjunk éjfélig — mondta. — Most még járhatnak az utcán. Minél később szökünk ki, annál valószínűbb, hogy senki sem lát meg.

— Figyelmeztetni kellene az apádat — mondtam.

Krisztina szemben ült velem, háttal az ablaknál, így alig láttam az arcát. Csak a hanghordozásából következtettem ki, hogy erősen töpreng. Még nem fúlt el a hangja az izgalomtól.

— Igen, ez itt a bökkenő.

— Micsoda? — kérdeztem.

— Az apám. Nem hagyhatom cserben.

— Azonnal elmegyünk hozzátok.

— Igen — mondta tűnődve. — Hozzánk. Az lesz a legjobb. De ha figyelmeztetjük is, hová futhat? Nem futhat ki az országból.

■ Hát ez, sajnos, igaz volt. Elkéstünk. Bizonyosnál? látszott, hogy néhány óra múlva házkutatást tartanak nála, aztán itt, a hivatalában is. És akkor megtalálják az ide csempészett dollárokat. Mindent megtalálnak, amit csak akarnak, ami elég ahhoz, hogy letartóztassák. Ha ezek ki akarnak