Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Grendel Lajos: Történet az ötvenes évekből (elbeszélés)

nyírni valakit, senki sem tudja lefogni a kezüket. Valahol, egy hivatalban, eldöntötték, hogy Krisztina apját ki kell nyírni, és az ilyen döntéseket nem szokás megváltoztatni.

— Valami iratokat is emlegettek — mondta Krisztina.

Nem mertünk lámpát gyújtani, még úgy sem, hogy besötétítjük az ablakokat. Krisztina kirámolta apja íróasztalának összes fiókját, aztán a szekrényt vette sorra. Iratokat, számlákat, dossziékat, mindent, ami a keze ügyébe került, kiszórt a szoba közepére, s a papiroshalom tetején szétterítette a dollárokat. Aztán a kezembe nyomta a pinceajtó kulcsát.

— Menj előre —• mondta.

— Nem megyek.

— Ha nem mész, te is bajba kerülsz.

— Tudom — mondtam.

Huszonegy éves korában az embert elvakítja a szerelem. De nemcsak a szerelem, az igazságérzet is, amelyet most a Krisztina iránt érzett szerelmem is táplált. Ebben az életkorban az egészséges embert Velejéig fölháborítja minden aljasság, kivált ha még a lányt is elveszítheti, aki a legtöbbet éri neki a világon.

— Adjál gyufát —• mondta Krisztina.

Én pedig habozás nélkül a nadrágzsebembe nyúltam, és a kezébe nyomtam a doboz gyufát. Krisztina terve kétségbeesett terv volt, de logikus. Mire a tüzet észreveszik, az ide csempészett „bizonyítékok” egytől egyig elhamvadnak.

— Még meggondolhatod magad — mondta a lány.

— Már meggondoltam.

Krisztina máglyát rakott a papiroshalonjból, s a máglyát négy oldalról meggyújtotta. Előbb azonban lehúzta a rolót az ablak előtt, hogy a szemközti lakók minél később vegyék észre a tüzet, a papirosokat pedig szétszaggatta, hogy könnyebben égjenek.

— Kár, hogy nincs benzinünk — mondta.

A tűz elég keservesen lobbant nagyobb lángra. Leguggoltunk, és a máglya széléről kiszakított papirosdarabkákkal tápláltuk, s úgy tetszett, minden iratot egyenként kell elégetnünk. Aztán egyre nagyobb fényben láttuk egymás arcát. Nem tudom, Krisztina mit látott az én arcomon, én az övét kipirultnak és elszántnak láttam. Eddig is tudtuk, hogy pokolban élünk, s most már tüzet is raktunk hozzá.

— Menjél — mondta Krisztina.

— Vagy veled, vagy sehogy — feleltem.

— Én nem mehetek — mondta.— Itt kell találniuk engem, Bizonyítéknak, hogy én voltam a gyújtogató, nem az apám.

— Veled maradok — mondtam.

Több, mint egy emberöltővel később furcsa érzés visszaemlékezni arra a fiatalemberre, aki lelkesen tette tönkre életét egy pár kék szemért és varkocsba font szőke hajért. Visszamentünk a konferenciaasztalhoz, és úgy ültünk le egymás mellett, hogy Krisztina a vállamra hajthassa a fejét. Vártuk, hogy a tűz eleméssze a sok iratot és pénzt, amelynek be kellett volna mocskolnia egy ártatlan ember becsületét. Vártuk a tűzoltókat, s hogy itt találjanak és letartóztassanak bennünket. Ahogy ott, a szoba vé-