Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)
Dušan Mitana gével ment is volna, de nem tudtam, hogy dobjam be a horgot, mi van, ha ő is sértődékeny. Vagy absztinens. Vagy szolgálatban van. Szerencsére megoldotta a gondjaimat, mert fölkelt helyéről és az ülésekbe kapaszkodva felém botorkált. Hosszú volt, sovány, a hubertusz úgy lógott rajta, mint a ruhafogason. A mellkasa beesett volt, mint a horpadt fenekű dob. Arca sovány, sárga, nyúzott. Csak az orra volt szép piros, lila erecskekkel átszőtt. Egyáltalán nem hasonlított a Jézuskára, még ha abban a fekete disznóbőr aktatáskában ajándékot is rejtegethetett. Részeges matematikatanárnak képzeltem, két gyomorfekéllyel. Úgy tippeltem, hogy a táskájában plasztikbomba van, engedetlen nebulók számára.- Pálinkaszagot érzek - tért azonnal a tárgyra.- Látom, hogy érti a dörgést - mondtam, és átnyújtottam neki az üveget. Amikor nekidőlt, azt hittem, le akarja nyelni a fiaskót. Egy ideig kotyogott benne a lé, aztán mikor kihúzta a torkából, búbánatos képpel megrázta, mintha szeretett volna még pár cseppet kicsavarni belőle. Reménytelen volt. Felszívta. A fél üveg borovicskát fenékig kiszopta.- Mindjárt tudtam, hogy maga részeges - hízelegtem neki. - De azért hagyhatott volna benne valamit. Kissé az ablakhoz nyomott, és mellém ült.- Iszonyúan fáj a gyomrom - mondta magyarázatként. Ez felvidított. Tehát a gyomorfekélyekkel sem tévedtem.- Hány fekélye van? - kérdeztem.- Kettő. A harmadik már elfakadt. Egyébként matematikatanár vagyok - nyújtotta a kezét.- És abban a táskában plasztikbomba van - mondtam.- De el ne mondja senkinek - súgta figyelmeztetőleg. Tetszett nekem. A borovicskát is megbocsátottam neki. Váratlanul elkezdett mesélni.- Egyszer a fivéremmel kökényt szedtünk. Irtó éhesek voltunk. Érti? Telefaltuk magunkat. Felfújta a gyomrunkat. Rendesen befűtött nekünk. De semmi. Máskor meg egy nővel voltam. Levetkőzött. Jó alakja volt, de valami zavart rajta. Nem és nem ugrott be, hogy mi. Csak aztán kapcsoltam, hogy nincs mellbimbója. Érti? Szép mellei voltak, csak hiányoztak róla a bimbók. De semmi. Valaha verseket írtam. Am abba kellett hagynom, mert majdnem megvakultam. Olyan volt, mint amikor az ember megy a sötétben valami ismeretlen úton és a szemébe világít a fényszóró. Teljesen megvakítja. Abba kellett hagynom, különben már vak lennék. Nem jutottam előbbre. Állandóan szembe találtam magam a fényszóróval. De el kellett érnem azt a fényszórót, annak a fénynek a forrását. Vagyis tulajdonképpen a fényszóró sötét helyét. Aztán megfordítani az én menetirányomba, és megvilágítani az utamat. De nem jutottam el odáig. Most is rohadtul fáj a szemem. Érti? De semmi. A fivérem karambolozott a motorbiciklijével. Csíkokban repedt meg a koponyája. Érti? Megműtötték és rendbe jött. Csak állandóan kendőt kell viselnie a fején. Állandóan úgy érzi, ha nem lenne rajta, szétesne a feje. Érti? De semmi. Egyszer azt álmodtam, hogy követ egy nő. Egy meztelen, kövér nő. Jött utánam az utcák során át, mindenhova. Ez még nem is lett volna olyan szörnyű. De ennek a nőnek olyan volt a teste, mint
