Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)
Karácsonyi út a tatárbifsztek. Érti? Mint a darált marhahús. Piros. Remegett, és mintha szét akart volna esni. Mikor felébredtem, azon törtem a fejem, vajon hol volt rajta az a bizonyos tojás. Érti? A bifsztekhez nyers tojás is dukál. ,És a tojásra nem emlékeztem. Egyszer csak, éppoly hirtelen, mint ahogy elkezdte, abbahagyta összefüggéstelen, fájdalams, monoton hangon előadott monológját. Súlyosan fújt egyet, és megtörölte izzadt homlokát. Arca megrándult. Az órájára nézett. - No, nemsokára kiszállok - mondta. - Talán fárasztottam magát, talán a beszédem egy kissé megijesztette, de ne törődjön vele, tudom, azt gondolja, hogy bolond vagyok. Ugye hogy azt gondolja? Semmi, egyáltalán nem veszem rossz néven magától, de én igazán nem vagyok bolond, megkérdezheti bárkitől, én matematikát tanítok, itt a szomszéd faluban, kérdezze csak meg, a nevem Fedor Sitniansky, igen, Fedor Sitniansky, matematikatanár, megkérdezheti a sofőrt is, a Jožkot, mindennap fuvaroz engem oda-vissza, de nem vetek semmit a szemére, ellenkezőleg, nagyon örülök, hogy meghallgatott, egyszerűen beszélnem kellett, mert pokolian rosszul voltam, érti, gyomorfekélyem van, és most egyszerűen elővett, muszáj volt valakinek valamit beszélnem, vagy akár senkinek, csak beszélnem kellett, hogy el ne okádjam magam. Az autóbusz megállt. Gyorsan felállt, kezet nyújtott, és gyengén megszorította a markom.- Boldog és vidám karácsonyt - mondta. A keze forró volt, izzadt. Kisárgult arca fájdalmasan vonaglott, a görcsei még bizonyára nem múltak el.- Viszlát, Jožko - mondta a sofőrnek, mikor kiszállt az autóbuszból. - Üdvözlöm a feleségét. Az ajtók sziszegve becsukódtak. Elindultunk. Megint egyedüli utas voltam. Kinéztem, de a tanárból már csak egy fekete folt maradt a fehér háttérben. Az is csakhamar eltűnt. Rázott a hideg, de pálinka már nem volt. Nem akartam semmire sem gondolni. Még egy félórányi út állt előttem. Feltűrtem a télikabátom gallérját és elkezdtem számolni százig. Nyolcvannégynél a sofőr hangja zavart meg:- Maga ismerte? Meglepetten néztem rá.- Én? Miért?- Hogy köszönt magának.- Nekem? Hiszen magának köszönt.- Ide figyeljen. Ne csináljon belőlem paprikajancsit. Soha az életben nem vittem őt. Tíz éve járok ezen a vonalon, de ezt a férfit még életemben nem láttam. Az agyamban egy pillanatra teljes üresség támadt. Már torkig voltam ezzel az őrült utazással. Ez a férfi a zöld hubertuszával, már csak ez hiányzott. Mintha nem lenne min rágódnom. Mintha éppen ő hiányzott volna az elmélkedéseimből, a bomlott dumájával, a halálpofájával. Mintha nem lett volna más dolga, mint szentestén vitetni magát ismeretlen autóbusszal, ismeretlen utakon. Ki volt ez? Honnan jött és hová ment? Kezdtem őt gyűlölni, mert nem tudtam róla semmit, mégis gondolnom kellett rá. Éppen úgy, mint a halálra. Őrülten fáradt voltam. És mindenről én tehettem. Meleg zuhany, meleg étel, meleg ágy - semmi mást nem kívántam. És egyelőre valószínűleg csak egy zárt
