Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Grendel Lajos: Történet az ötvenes évekből (elbeszélés)

félbetört életünket. Ám ez az állítás sem felelne meg maradéktalanul a kimeríthetetlen igazságnak. A történelem hagyott nekünk kiskaput, a lebukást minden következményével együtt, önként vállaltuk. Akkor is félbetört volna az életünk, ha kisétálunk a kiskapun, legföljebb másképpen, s csupán a sérüléseinket viselnénk most más helyeken.

Este fél tíz tájban történt, éppen felöltözni készültünk. A lépcsőházból lengőajtón át lehetett a folyosóra bejutni, ahonnan az irodahelyiségek nyíltak, szám szerint hat. Vagy hét. Nem emlékszem már, sosem jártam azon a helyen többé, s ha oda kellene mennem, még most, több mint harmincöt évvel később is, elfog a remegés, mintha egykori halálraítélt térne vissza a vesztőhelyre, ahol az utolsó pillanatban kihirdették számára a kegyelmet. Az idők során a lengőajtó egyik szárnya megereszkedett, az alsó szegélyével a folyosó kövezetéhez súrlódva, jellegzetes, csikorgó hangot adott, amelyet jól lehetett hallani ott messze, a bezárt, sötét szobában is, amely a pásztoróráink színhelye volt. Mind a ketten megdermedtünk. Több ember vasalt cipőjének kopogása hallatszott a folyosóról, s szemernyi kétségünk sem lehetett afelől, hogy valaki kilesett és beárult minket. Mind a ketten fölkészültünk rá, hogy hamarosan feltörik az ajtót, s annyi időnk sem marad, hogy fügefalevelet kapjunk szemérmünk elé. Legnagyobb megdöbbenésünkre, a szomszéd szobába hatoltak be. A behatolás nem pontos kifejezés, mert kulccsal jutottak be, másfelől mégis helyénvaló, mert akik jöttek, illetéktelenül tartózkodtak ott, s ez néhány perc múlva nyilvánvalóvá vált a számunkra. A szomszédos szobában dolgozott Krisztina apja. Először azt hittük, ő felejtett el valamit az irodájában, vagy rendkívüli esemény történt, s jelenléte nélkülözhetetlen a vállalat számára ebben a szokatlan órában. A portásnál fegyver volt, akárki nem léphetett a vállalat területére.

Két férfi és egy nő hangját hallottuk a vékony falon át. Krisztina a nő hangját felismerte, később meg is nevezte- az illetőt. A nő a vállalat alkalmazottja volt. Nem úgy a két férfi. Igaz, csöndben végezték a munkájukat, s legföljebb félszavakat vagy félmondatokat váltottak egymással. Egyikük hangja sem hasonlított azonban Krisztina apjáéhoz. Csak lassan tudatosult bennünk, mekkora pácban vagyunk. Az ember többnyire későn ismeri föl, hogy rendkívüli helyzetbe keveredett, s hogy egyik pillanatról a másikra hatalmas szakadék nyílt meg a lába előtt. Megmoccanni sem mertünk. Helyzetünk drámaiságát mélyen átélve, lélegzetvisszafojtva kerestük egymás segélykérő pillantását a félhomályban, rettegve, hogy idegeink fölmondják a szolgálatot. A szél néha megrázta az ablakokat, s kénye- kedvére labdázott az udvar fölé kifeszített lámpával, amely árnyékokat táncoltatott előttünk a falon. A másik szobában ezalatt módszeres munkát végeztek. Nem siették el a dolgot, az biztos. Tíz óra is elmúlt, s még mindig nem távoztak. Időnként szekrényajtó nyikorgása és fiókok csapódása hallatszott át. Helyzetünk reménytelenné vált. A portást már felváltotta az éjjeliőr, most már csak úgy tudtunk volna kijutni a kapun, ha leleplezzük magunkat. Nem vigasztalt a tudat, hogy portásunk ugyanolyan pácban van, mint mi. Nyilvánvalónak látszott, hogy itt kell töltenünk az éjszakát, s reggelig ki kell ötölnünk valamit, ha el akarjuk kerülni a teljes lebukást. Ha ugyan föl nem fedeznek bennünket addig!