Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Kövesdi János: A láger (elbeszélés)
A láger mészctét, büszke, félelmet árasztó és gyanakvó vonulását. Ó nem „járt", mint a többi, lógó orrú, egyre görnyedtebb tiszt, hanem vonult, folyton korgó gyomorral... Persze ha alaposabban szemügyre vette az ember, láthatta, hogy ez a Das- calescu inkább csak önmaga számára, befelé oroszlán; a helyzet, a környezet épp olyan szánalmas figurává tette, mint amilyenek valamennyien voltunk. O legfeljebb nem érzékelte reálisan a sivár valóságot... Tovább élt benne a vezetői elhivatottságérzet. Bár velünk együtt ő is ketrecben élt, a németek engedélyeztek neki egy kis hatalmat, hát hatalmaskodott felettünk, a teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak felett. Ezért szívből gyűlöltük s megvetettük őt valamennyien, és ha éppen nem voltunk holtfáradtak, nevettünk rajta, magyar és nem magyar hadifoglyok. Képzeljétek el, barátaim, ez a Dupla kapitány, mert sokan csak így hívtuk, ez a gőgös gazfickó, ha túl hamar ment aludni és korán felébredt, hajnali háromkor felsorakoztatta az egész tábort - reggelizni. Háromezer embert. És csak brigádonként engedte be a foglyokat az „étterembe". Harminc-harminc embert, holott abban a hodályban akár kétszázan is elfértek volna egyszerre. Ha megreggelizett az ember - vissza az udvarra a sorba. Meg kellett várni, míg az egész láger megreggelizik. És így volt a vacsoránál is. (Az ebédet kihozták oda, ahol éppen dolgoztunk.) Két órát ácsorogtunk az udvaron reggel, kettőt este. Tekintet nélkül arra, milyen idő volt. Igaz, a Krím-félszigeten eléggé enyhék a telek, de mégis. A legborzasztóbb persze az volt, hogy majd megveszett az ember idegességében, főleg eleinte. Ki bír naponta négy árát toporogni egy helyben - tétlenül!... Volt a kapitánynak egy macskája. Igazán pompás állat volt, a fene egye meg. Szép, hosszú, kék szőrű bécsi macska. Csak úgy csillogott a szőre a jóltápláltság- tól. Persze külön kosztolt az is az önkormányzat asztalánál. Ugyanaszt a porciót kapta mindig, mint a gazdája. Az Oroszlán a macska nélkül sohasem tett egy lépést sem. Kedvenc szórakozása volt, hogy evés után peckesen föl-alá sétálgasson az étteremben, korbácsával nagyokat csapva a tiszti csizma után sóvárgó lábszárára. A macska persze mindig a vállán. Dús szőrű, hosszú farka úgy tekergőzött az Oroszlán nyakában, akár a kényes matrónákéban a nyusztprém.- A két mihaszna díszállat! - mondogattam ilyenkor, szikrázó pillantásokat küldve az ebédlő közepe felé.- Az oroszlán meg a macska - toldotta meg Szerdi Pali. - Hogy összebarátkozott a két ragadozó. Sőt, egészen összenőttek. Mesét lehetne róluk költeni. No megálljatok! Majd költők én rólatok mesét!... De az a macska... csakugyan mesébe illően szép. Az anyja teremtésit, gyönyörű egy dög! És ilyenkor hosszasan el-elgyönyörködött benne. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy a macska mindig a legjobb falatokat kapja. És annyit ehet mindennap, amennyi belefér. Tudni kell, hogy Pali bajtársam rendkívül nagyétkű fickó volt. Mindig éhesen kószált a táborkörletben, s fel-feljajdult:- Éhen pusztul az ember! Még a szöget is megenném! Szedegettünk hát neki szögeket meg mindenféle vasdarabokat, és gondosan odaraktuk a priccsére. A fejéhez. Lefekvéskor szitkozódva söpörte le és hajigál- ta szét a szobában. Csak úgy csörömpölt a sok vasdarab, mindegyik más-más hangot adva!
