Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Grendel Lajos: Történet az ötvenes évekből (elbeszélés)
Grendel Lajos Történet az ötvenes évekből Bizonyítani tudom, hogy valamely történetbe sosem keveredünk bele ártatlanul, legföljebb tudatlanul, s belőle kilépni akkor sem adatik meg, ha közben más emberré váltunk. Erről szól ez az eseménysorozat, melynek forradását négy évtizede hordozom már. Amikor letartóztattak, huszonegy éves voltam, és tudtam, hogy ezzel a történet már nem velem, hanem bennem folytatódik, s majd csak a halálom napján szakad meg. Az ötvenes évek elején jogot hallgattam Pozsonyban, és beleszerettem egy lányba, aki polgári szülők gyermeke volt, s ezért nem vették föl az egyetemre. A lány tisztviselőként helyezkedett el annál a frissen államosított kis vállalatnál, ahol az apja főmérnökként dolgozott. Krisztinának hívták, s ez a név különösen csengett az én falusi fülemnek, és egyáltalán nem sejtettem, hogy majd a hatvanas-hetvenes években úgy divatba jön, mint a Zsuzsa, Éva, Ilona vagy Erzsébet. Az ötvenes évek elején az ember abban sem lehetett biztos, hogy lesznek-e hatvanas vagy hetvenes évek. Krisztinával, aki hatalmas varkocsba fonva viselte hosszú szőke haját, akinek kék szeme volt, és mindig halkan, szinte suttogva beszélt, többnyire eldugott, külvárosi kávézókban találkozgattunk abban a régi Pozsonyban, amelynek az arculata azóta gyökeresen megváltozott, s nem minden tekintetben a javára. Krisztina ragaszkodott hozzá, hogy kapcsolatunkat, amennyire lehet, tartsuk titokban. Szűz lány volt, és a szüzességét az irodájában vettem el egy este. Konspirációnkba csak a portást avattuk be, vodkával és konyakkal vásárolva meg rendszeresen a hallgatását. A'portás régi bútordarab volt a vállalatnál, és Krisztinát kislánykora óta ismerte. Az éjjeliőr este tíz órakor váltotta föl. Övele nem barátkoztunk, miként a másik portással sem, aki jóval fiatalabb volt, és mindenkivel szemben hatóságként lépett föl. Krisztina irodáját minden második napon látogathattuk csak, és este tízig el kellett tűnnünk onnan. Mind a ketten féltünk a lebukástól, Krisztina egy kicsit jobban, mint én, mert elég gyakran hajtogatta, hogy rossz előérzete van. — Egyszer rajta fogunk veszteni — mondogatta sűrűn. Jövendölése egy április végi, borongós, szeles estén teljesedett be. Nem a mi hibánkból. Egy kis szerénytelenséggel és nagyképűséggel állíthatnám azt is, hogy az akkori idők zord történelmi klímája viseli számláján
