Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Balázs F. Attila: Lázadás (novella)
Lázadás „Nagyanyám több mint egy évig feküdt agyvérzéssel. Végig normális volt, de mozogni és beszélni nem tudott. Szegény úgy szeretett volna mondani valamit, erőlködött, mint a némák, de az artikulálatlan hangokból nem állt össze értelmes szöveg. Látván, hogy nem értünk semmit, mindig elsírta magát. Késő este érkezett nagynéném a hírrel, hogy meghalt. A nővérem meg én olvastunk. Anyám bejött és sírással küszködve kinyögte: meghalt nagyanyátok. Letettük a könyvet és sokáig imádkoztunk. Anyám feketébe öltözött, és elment a nagynénémmel. Apámat megkérdezte: te nem jössz? Apám: Minek? Reggelig úgysem csinálhatsz semmit. Reggel az asszonyok vizet melegítettek, hogy megmossák. Megkértek, hogy segítsek leemelni a nehéz testet. Irtóztam és undorodtam, de nem mertem nemet mondani. Lefejtették róla a hálóinget. Én fogtam a nyirkos, meztelen vállakat. A sok fekvéstől erjedésnek indult. Azután sokáig mostam illatos szappanokkal, mégis hosszú időn át tisztátalannak éreztem a kezemet. Forró nyár volt. Nagyanyám teste annyira megpuffadt, hogy alig tudták lezárni a koporsót.“ „Vizsgázni hívják a falusi halottkémeket. Alozsi bától a főorvos megkérdezi:- Álozsi bácsi, maga hogyan állapítja meg azt, hogy halott-e a holt? - Az öreg ránt egyet a vállán és magabiztosan felel: - Hát arról, kéremszépen, hogy a környezet sír.“ „Öcsi és Szüli a vécében beszélgetnek Szüli és Gitta viszonyáról. Egyszer csak facsarni kezdi Öcsi orrát a bűz. - Szüli, te érzel valamit? - kérdezi. - Hát, nem mondom, én is érzek, de Gitta többet érez irántam.“ „Ham- vazó szerdán (emlékezzél meg arról, hogy porból lettél, s porrá válsz...) a templomból jövet fedeztem fel: A kutya háza a villámhárító tövében, a lánca a villámhárítóhoz kötve.“ „Cirkusz. Apám ocsmány szavakat vág anyám fejéhez. Leírni is szégyellem. Folyik a szópárbaj. Anyám elveszti a fejét, nekiront apámnak. Apám megüti. Megszólal bennem a vészcsengő. A nővérem retteg és szipog. Közéjük állok. Anyám az asztalhoz lép, felveszi a konyhakést és beledöfi a kenyérbe: »így szúrlak le!« Apám még egyszer hozzáüt. Félrelököm. Anyám kezéből kiveszem a kést. Hirtelen elcsendesedik, szédelegve az ágyhoz megy és végigdől rajta. Falfehér. A nővérem hozzárohan, simogatja az arcát. Egyszer csak felsikolt: Meghalt! Meghűl bennem a vér. Felkapok egy pohár vizet és a homlokára öntöm, masszírozom a halántékát, szívtájékát. Lassan visszatér belé a lélek. Befelé sír. Apám újrakezdi a monológját. - Most már aztán fejezze be! - kiáltok rá. - Vigyázz, hogy beszélsz velem! - sziszegi, de befejezi. Egy hétig egyikünkhöz sem szól. Anyám, aki úgy jön-megy, mint egy élőhalott, kiteszi neki az ételt. Van, amikor megeszi, van, amikor tüntetően egy darab szalonnát hoz a kamrából és azt eszi. Gyűlölőm.“ Abbahagyja a lapozgatást, hóna alá csapja a füzetet, és elindul a város szélén folyó patak felé, ahol annyi önfeledt órát töltött gyermekkorában. Szemetes partján bóklász egy ideig, majd lekuporodik, s újra felnyitja a füzetet. „Hogy milyen lesz a jövőm? Nem tudom. De egyben biztos vagyok: gyűlölöm az egyhangúságot, tehát tenni, alkotni, harcolni fogok!“ Elfintorodik és idegesen továbblapoz, amíg megtalálja a középlapot. Kitépi és ügyetlenül hajtogatni kezdi, először céltalanul, ösztönösen, majd visszaidézve az egykor megtanult sorrendet. Suta hajó sikeredik. Bosszúsan összegyűri, eldobja, majd más lapot tép ki a füzetből. Újrakezdi a modellezést. Többszöri próbálkozás után elkészül az első hajó, elégedett nyögdécseléssel vízre is bocsátja. Elkapják a hullámok, s könnyű
