Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Ivan Klíma Rázta ostobán a fejét, a fiú két tenyere közé fogta az arcát, egy pillanatig igen közel volt a szeme, s a fiú megdermedt a lány szemének üveges mozdulatlansága láttán.- Ne, kérlek, ne! - mondta igen halkan a leány. Aztán térdeltek az agyontaposott, nyirkos zsákokon és csókolóztak. Tomáš csókolta a leányt: kedvesem, egyetlenem drágám, szőke hajú mindenem, gyönyörű, illatozó Lingulám, majd a kocsi döcögni kezdett a városi kövezeten, s a leány ezt suttogta:- Hagyd már abba! Hagy már abba! Ültek megint egymás mellett, behajlított térddel, Tomáš karja a leány vállán, a sör csípős szaga érzett. A leány a ponyva résén át nézte az üszkös falakat, tetőmaradványokat, csorba kéményeket, a feje teljesen tiszta volt, s nyugodt, mint mindig, ha nagyon későn tért haza a lumpolásból.- Lingula! - szólalt meg a fiú. - Boldog vagy? Úristen, most pedig rögtön munkába, alig érek rá átöltözni, karikás lesz a szemem.- Persze, hogy boldog vagyok - mondta teljesen tiszta, nyugodt hangon. Az autó megállt a Villamosművek előtt. Tomáš elsőnek ugrott le. Még egyszer ölében tartotta a leányt. Aztán egy fehér csempével kirakott épület előtt várakoztak. a folyó felett aranyszín köd úszott.- Megyünk? A hídon csörömpölve közeledett a villamos.- Én megyek - mondta a leány. - Most talán már eleresztesz. Tomáš bólintott.- Mikor találkozunk?- Minek?- De hisz szeretlek! - mondta meglepődve Tomáš.- Minek? - ismételte a leány. Látta a fiú megdöbbent képét, s benne is feltámadt valami szorongató fájdalom. Már rég átszaladhatott volna az úttesten, de szeretett volna legalább most mondani valamit a fiúnak. Álltak szemközt egymással, és hallgattak.- Mi az a Lingula? - kérdezte. Végre itt volt az alkalom, hogy Tomáš bosszút állhasson rajta a hallgatásért.- Lingula?... Hagyjuk ezt! Már indul a villamosod! Nézett utána, mint fut át a széles, néptelen útkereszteződésen. Nem tudta megérteni, hogy ilyen könnyen itthagyja. Egyetlen szó nélkül. Hát minden, ami történt, semmi számára? Sajnos, úgy látszik, igen. Olyan, amilyennek hitte, semmit se érzett abból, amit ő érzett. Közönséges... üres teremtés, egészen közönséges! Olyan mint a többi. Hirtelen fojtogató fájdalmat érzett a torkában, s nyelnie kellett néhányat, hogy legalább egy kicsit enyhüljön a sajgás. Látta, amint a leány felugrik a mozgó villamosra, indulhatott volna már ő is, de csak várt, a leány ott állt a lépcsőn, hátha még visszatekint. Állt a piszkos lépcsőn, lám, megint ilyen későn megy haza, de az mellékes.
