Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Lingula Egészen szorosan egymás mellett volt a fejük. A leány a ponyva résén beszűrődő fényben a fiú arcának minden vonását látta. Kisfiúarc. Egészen sima és tiszta. Azt akarja, mondjam neki, hogy szeretem. Csókolózni akar. Valahogy meg kell mondanom neki, hogy szeretem, s épp ezért nem akarok vele csókolózni. Most nem! A leány tudta, gyorsan mondania kell valamit, ha azt akarja, hogy a fiú megértse. De hogy mondja ki azt a szót, azt az egyszerű szót: szeretlek! Nos, hát ha szeretsz, lesz a válasz, akkor gyerünk valahová, jó? Nem! Valahogy másképp. Minden erejével ragaszkodott ehhez a szóhoz, és már tartott is feléje, közeledett hozzá a messzeségből: két fénycsóva az úton, széles vászon, halk suttogás a ponyva alatt! Felejthetetlen este volt. Ha semmi többet nem éltünk is át együtt, érdemes volt megismerkednünk. Már soha el nem hagyjuk egymást!- Megígérted, hogy... - szólalt meg a fiú.- Hagyd ezt most, kérlek! - fojtotta belé a szót. Gyűlölte ezeket a frázisokat. Összefonódtak véle. Együvé tartoztak. Benne éltek. Teleszívta magát velük. Képtelen volt másra. Képtelen volt többre. Legfeljebb csak csókolhatta a fiút. Nos, hát szeretsz? Gyerünk akkor valahová, jó? Mondjuk, hozzád. Próbálta megállítani a filmet. De már pergett. Világosodó kis szoba. Bontott ágy. Nagy itt a rendetlenség. Kerekre nyílt kisfiúszem. A, gyönyörű itt minden. Zavart léptek. Hová menjek addig? Fordulj el! Lassú macskataglejtés. Kéz a fej fölött. A bronz nyaklánc lecsatolása. Odakünn ébredezik a város. A szemetesek. Tejeskannák. Karosszék. A fehérnemű utolsó darabjai hullanak.- No látod! - szólalt meg Tomáš. - Mindjárt Prágában vagyunk... Most aztán mesélhetsz majd nekem! Már nem is akart hallani semmit. Már csak a csalódás okozta keserűséget szerette volna elűzni. A leány egész idő alatt folyton ki tudott siklani a keze közül, lépre ment neki, felült a titokzatosságának. Velem jött, gondolta, hogy egyetlen estéje unalmát kitöltsem. Persze, mégsem volt ebben olyan biztos. Ha most a leány feléje fordul, ha egy kicsit elmosolyodik, talán visszavonna mindent, de a leány hallgatott, ő pedig bosszúsan ismételgette magában: Üres, mindennapi könnyű nőcske...- Nos hát semmit sem mondasz? - kérdezte még egyszer. A leány konokul keresett egyetlen szót, egy mondatot, de agyában értelmetlen zuhatag örvénylett, mondattöredékek, vallomások, gyengéd közhelyek. Zá- boporoztak az állat- és virágnevek, őrlődtek a szavak - drágám, édesem, bogaram, báránykám, kis kandúrom, szöghajúm, egyetlenem -, hosszú, epedő pillantások áradtak a söröshordókból s halk csókok cuppantak. Semmi más nem volt. Kinyitotta egy kicsit a száját, nyelt egyet, és megrázta a fejét.- Te... te! - mondta a fiú. Kedve lett volna megütni a leányt, de csak a karját szorította meg fájdalmasan.- Ne, kérlek, ne! - mondta gyorsan a leány.
