Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Ivan Klíma A leány megrázta a fejét. Mit mondok tulajdonképpen neki, tűnődött fáradtan. Igen, akkor régen... először fogta meg a kezemet... Különös: ugyanazzal a mozdulattal tette, mint az este ő. Nem pádon történt, hanem az üres természetrajzi szertárban. Emlékszem a magas zöld szekrényre, tele volt kitömött madárral, varangyos béka alkoholban, tarantulák... pontosan ugyanazzal a mozdulattal tette, mint az este ő. Furcsa, hogy később annyi fontosabb, nagyobb élmény következett: találkák, autóutak és vallomások, könyörgések és fenyegetőzések, férfisírás, éjszakák a parkban, éjszakák idegen lakásokon, csalódás, szállodai ágyak és szakítások - mégis világosabban látom, mint az összes többit, s emlékszem rá, amint tenyerével betakarta a kezem fejét, emlékszem arra a régi meghatóan szép, gyöngéd érintésre. Milyen szentimentális vagyok gondolta: a fáradtság teszi. Behunyta félig a szemét, és sikerült elérnie, hogy végképp semmire se gondoljon. Egész élete elsüllyedt, ismét visszatért az álom. A kéklő égbolt felett látta az erdő fekete körvonalait, a város üszkös falát, még megpillanthatta egy tűzosz- lop gyönge visszfényét; majd menetelő katonai hadoszlopot látott, mely még egyszer elindult a cél felé. Hová vezetsz? A jövő felé, katonák, a jövő felé vezetlek benneteket. A nagyobb szeretet felé. Új, értékesebb boldogság felé! Nem, mondta, én már nem hiszek. Tudom, hogy én már nem hiszek. Itt maradok. Akkor pedig, mondta az élen haladó, elveszett katona leszel. Legrosszabb a soruk az elveszett katonáknak, akik a harctéren bolyonganak, azt haj togatva, hogy csatát nyernek egymagukban is. Kínoz majd eső, magány, némaság, elszoksz a reglamától, pompás vezényszavainktól, s ha rád tör az ellenség, csak dadogsz kínodban, megölnek, s nem akad, aki lezárja a szemed. Itt maradok vele, mondta boldogan, őt szeretem. Tomáš hirtelen megállt, egy darabig hallgatózott.- Jön valami - mondta leplezetlen bosszúsággal. Egy nehéz Tatra kocsi volt, rakfelülete ponyvával fedve. A sofőr kerekre nyitotta duzzadt szemét.- Valahogy sokáig elcicáztak - mondta. - Ilyet még nem láttam. Hajnali négy! Egy darabig hallgatott, és a leányt nézte. Aztán Tomášt vette szemügyre, majd ismét a leányra nézett.- Kapaszkodjanak föl - mondta végül. - Akad ott egy kis hely, a hordók közt. Tomáš átvetette magát a hátsó deszkán, homályosan látta a hordók körvonalait, orrát sörszag csapta meg. A leány lehúzta a cipőjét, felnyújtotta a fiúnak, aztán megpróbálta átlendíteni a lábát a magas deszkán, de nem ment, mert túlontúl szűk volt a szoknyája. Tomáš lehajolt, megragadta a hóna alatt, és felemelte, egy pillanatig az ölében tartotta, s a szájuk igen közel került egymáshoz. Az oldaldeszka mellett nyirkos pokrócok hevertek csomóba gyúrva. Túlságosan szűk volt a hely: ültek a pokrócokon, összeért a könyökük, a behajlított térdük.- No látod! - mondta Tomáš.
