Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Lingula Azért van ez, mert semmit sem tudok róla, ötlött fel benne, s csak bámulta, egyre bámulta. Hozzászokott, hogy minden figyelmét összpontosítva, órákon át kitartóan nézzen, emlékezetébe vésve bogarak és növények alakját - ám soha különösebben nem vett szemügyre embert, hiszen az emberek alakja, külseje az első pillantásra nyilvánvaló. Nézte a leányt egész idő alatt, amióta együtt voltak, de egyszersmind látta az utat, a házakat, érzékelte az éjszakát, s hallotta a kutyaugatást, a vonat robogá- sát, közben beszélt és beszélt, s arra gondolt, amit tesz és amit majd tenni fog. De most, ezekben a percekben semmi másra nem ügyelt, semmi mást nem érzékelt, csak őt látta, a mozdulatlanságát, s e mögött a mozdulatlanság mögött döbbenten figyelte a haja, szempillái, lehajtó tarkója finom remegését, sejtette ujja- inak, lélegzetének vibrálását, s látta végül, hogyan tódulnak szemébe a köny- nyek. S végtelen sajnálatot, részvétet érzett iránta, biztosan valami nyomasztó, valami súlyos baj, valami nagy fájdalom érte, de ő mindent elkövet, hogy boldoggá tegye! Csöndesen, gyöngéden megöleli... Megérintette a karját.- Ne! - tört ki ijedten a leány. - Itt ne! Most ne!- Mondj valamit. Beszélj nekem valamit, magadról.-Igen.- Mindent elmondasz magadról?- Igen - felelte halkan. - De nem itt. Megfogta a kezét, s kiléptek a kápolnából. Északkelet felől már lassan virradt. Némán botorkáltak a köves úton. Tomáš hátra-hátrafordult, várt a leányra, aki igen fáradt volt, a haj borzas, a szeme alja árnyékos, mindjárt reggel lesz, meg se csókolták egymást, csak azért, mert a leány egész idő alatt ostobán hallgatott. Miért? Mire várt? Mire várt még? Feléje fordult:- Örülök, hogy mindent elmondasz! A leány megérezte a fiú türelmetlenségét.- Nem ülünk le ide? - kérdezte a fiú.- Várj egy kicsit! Túlontúl fáradt volt, s különös szorongás kínozta. Mintha valaki hirtelen felébresztette volna álmából, mely eleven, színes és erős érzéssel teljes volt. Nem bírt egészen felocsúdni, de már visszatérni sem tudott. A sötétségből lassan kibontakoztak egy falu szélső házai, a kakasok eszeveszetten kukorékoltak, az út világított, s a por enyhén nyirkos volt.- Nos? - szólalt meg a fiú.-Várj, kérlek - mondta a leány. Majd azt kérdezte: - Hogyan juthatunk haza?- Munkába kell menned? A leány bólintott.- Járnak a távolságiak - mondta a fiú. - Neked biztosan megállnak. Azonban Tomáš tudta, hogy a vicinális úton, amelyen haladnak, nem jár távolsági busz, s örült, hogy ez így van. Hiszen úgyis oly rövid volt már az idejük.- Gyere! Itt leülünk.
