Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Ivan Klíma Most sem látta a fiút, de a közeli falon megpillantotta a sziluettjét, amint épp nyitja a száját. A fiú igen halkan énekelt, hangja kellemes volt, a dallam fölöttébb egyszerű, kissé elringató, kissé nevetséges, és a leány hamarosan nem fogott fel belőle semmit, egyetlen szót sem, csak képek, teljesen értelmetlen képek kavarogtak előtte: zászlós elefántok, futballtrikókból szőtt, nedves házfedelek, repülő med- vefalkák, pálmafák melege, egérhajtású óramű: meleg színek, tintafoltok gyanánt viliózó képek. Folyvást látta a mozgó sziluettet, mely meglepetésére már nem támaszkodott a közeli falnak, hanem egy magas, fehér lépcsőház alján állt: az övé volt. Elérhette a kezével, és azt mondhatta neki: Gyere velem, ne menj el, ne harcolj, maradj mellettem! - ezt mondhatta neki, s tudta, hogy a fiú megérti, s mellette marad. Mondta hát: gyere! S rohantak az óriási lépcsőn, ezer meg ezer színész tettvett körülöttük, némelyek zászlót lengettek, mások csak szomorúan recitáltak, de ők rá se hederítettek az egészre, csak kapaszkodtak mind feljebb, mind magasabbra. Megálljotok, hé! - kiabáltak utánuk. - Szakadék tárja ki ott a torkát! Csak ne olyan vadul, kedveseim! „Fütyülj rájuk, az egész társaságra! - hallotta a fiú hangját. - Ezekre a komédiás vén szivarokra! Ezekre a szavalógépekre! Ezekre a motorizált televíziós hősökre, akik a világon mindent elrecitálnak!“ „Hadd játsszanak!“ - mondta a leány. - Egészen mulatságosak, amint itt játszanak.“ Már egészen fönn álltak egy vékony betonlemezen, mely rezgett, mint a kifeszített cérnaszál. „Mit látsz?“ - kérdezte_ a fiú. „Mindent“ - mondta. Úr van itt, de látok benne mindent, amit valaha látni kívántam.“ A fiú már nem énekelt, a leány egy pillanatra megrémült, de a csönd most nyájas, barátságos volt, s ő egyre állt a vékony betonlemezen, mely mögött minden ott feküdt, s látta maga előtt a sötét sziluettet. Jaj, csak ne mozduljon, sóvárgott magában, minden maradjon így, maradjunk itt örökre, együtt! Sose jöjjön el a reggel, örökké tartson ez a pillanat. Esztelen, mámoros nevetés utáni vágy fogta el, visszafojtotta a lélegzetét, aztán könnyeket érzett az arcán. Boldog vagyok, eszmélt fel döbbenten. 3 Nagyon együgyű kis dal volt, estéken át fabrikálták a kollégiumban, amikor már teljesen beletompultak a magolásba. Harminc strófából állt. Elénekelek neki legalább két strófát ^csakhogy lássa, mennyire melléfogott azokkal az állítólagos versikékkel, aztán megcsókolom. Hanem aztán csak énekelt, egyre énekelt, közben nézte a leány mozdulatlan, gyönyörű arcát. Gyönyörű volt, odahajolhatott volna hozzá, és megcsókolhatta volna, de túlságosan megközelíthetetlen és idegen volt, s ő elmulasztotta a csókot.
