Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Cselényi László: Bevezetés a szépirodalomba (E-montázs)

óhajtja, mi ez a könyv, a legjobban teszi, ha maga olvassa el [nem hagyatkozik sem az én, sem a mások ítéletére, hanem maga olvassa el).

Egy bizonyos: ilyen könyv s ilyen próza még nem jelent meg Magyar- országon. De magyar nyelvet is mondhatnék, ha leszámítom a Magyar Műhely épp mostanság megjelent három kiadványát, igaz, hogy azok már vizuális művek, azok már nem bevezetések a szépirodalomba, hanem szépirodalmon túli ultraibolya sugárzások.

De most Esterházyról beszélünk. S ö még irodalmat művel, s nemcsak műveli az avantgárd prózát, a „legvadabb” avantgárd prózát, hanem ráadásul a szó legjobb értelmében még bestseller író is. Ami nem adatott meg sem Szentkuthynak, sem Hamvas Bélának, sem Határ Győzőnek, nagyon kis számú magyar elődjének, de még Joyce-nak sem, minden avantgárdok pápájának, legfeljebb Beckettnek, neki sem a prózái, hanem a színdarabjai miatt, örüljünk hát az Esterházy-síkernek, örüljünk annak, hogy ötven évvel a Prae s majd negyven évvel a Karnevál után ismét megszületett egy világirodalmi rangú magyar próza.

Kötetet eszkábálok össze... esszéimből írnám, ha esszék volnának ezek. Mindenesetre egyet sem jószántamból írtam, hanem fölkérésre. Pénzért, tetszeleghetnék, ha kicsivel több pénzt adtak volna értük. Kisbérírások. Évfordulók, kiállítások, kis színes a Képes Sportnak, antológiák. Hát nem bensőnkből vezérelve kell? Nem gyanús az ilyen alkalmiság?

Az Életünk fiktív változata című, purparlénak keresztelt írás pontosan rögzíti a legújabb Esterházy-kötet „tartalmát”. S minthogy már megint Esterházy-könyv ismertetésénél tartunk (a Hét tíz éve futó HOL rovatában szinte valamennyi kötetéről szólottam), illő, hogy miként a szerző teszi, szusszanásnyi szünetet tartsunk s végigtekintsük az eddig megtett s hátunk mögött maradt utat. Ezt tette, mondottuk, maga az író is. A novellák, a kisregények, a Bevezetés, s egy alkalmi kitérő, a Csokonai Lili után ugyanis ez a mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt eredményesnek, mi több, szenzációsnak minősíthető pálya keresztúthoz érkezett. A „merre tovább?” dilemmájához. Ezért a szusszanásnyi kötet, a Műhely, ha úgy tetszik, a Vallomások kötete.

Tehát: Örkényről és Bangáról, Kosztolányiról és Ottlikról, Móriczról és Hamvas Béláról, Mészölyről és Vasadi Péterről, Petőfiről és Csáth Gézáról szólnak (többek között) ezek az „alkalmi” írások. Vagyis a mesterekről és a barátokról. De izgalmas műhelyvallomásokat is olvashatunk, példának okáért a Tizenhét kitömött hattyúkról, a Képzőművészetről, a Fociról vagy Egy filmforgatókönyv életéből.

Vegyeskereskedés, mondhatnánk, ha nem akadnának közöttük olyan „rövid remekművek”, mint az Örkényről szóló Egy kelet-európai, olyan meglepő utószó, mint a Móricz novelláihoz írott epilógus, s olyan, a szó szoros értelmében mellbevágó írás, mint a Csáth Géza fantasztikus élete. Mind helyett egyből idézünk, az Örkényről szólóból:

Örkényről jut eszembe, hogy Czeslav Milosz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben utóbbival.

1980—1987.