Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)

Lingula- Rögtön idd meg! - szólt sértődötten az erdész. - Máskülönben agyonlőlek az éjjel. Ezzel a fiúval együtt, ni.

Az asztalnál nevettek.

A leány tudta, hogy a vadász épp ennek a hahotának a kedvéért jött az asztalukhoz, továbbá, hogy szemügyre vehesse őt, aztán jobban elképzelhesse mindazt, ami következik majd, de amit már nem lesz módja látni.

Fogta a poharat, és alig észrevehető mozdulattal kihörpintette. Gyűlölte ezeket az utolsó perceket, a fémkarikás kulcsokat, aztán a távozást és a hátába fúró- dó pillantásokat.- Köszönöm - mondta, és rámosolygott az erdészre. - Egyszer talán viszon- zom.

Aztán ismét leült, csak az ágy ne nyikorogjon, a vendéglős ne járassa a száját, meg a fiú se beszéljen fölöslegesen - legalább egy kicsit szép legyen ez az egész. Tomáš visszajött a pulttól, és átnyújtotta a lánynak a pénztárcát.

A lány szórozottan kinyitotta, egy darabig kotorászott az aprópénz közt, aztán csaknem diadalmasan kérdezte:- Szállodára nem futotta?- Hát... hát... nem tudom... Nem kérdeztem... - dadogta Tomáš egyre jobban elvörösödve, s most hirtelen a leány is sajgó szégyent érzett. Zajosan taszította odább a széket.

Ballagtak a hosszú utcán, a sötétbe borult házak közt, a hátuk mögött elmaradozó kertekben vadul csaholtak a kutyák, mégis, tiszta és megnyugtató csend vette körül őket, istenem sose éltem meg még ilyesmit, ilyen boldogságot, gondolta a leány, aztán az út földeken át vitt tovább, illatoztak az akácok, csak a hold küldött a magasból különös, szokatlan fényt.- Hová megyünk? - kérdezte a leány. A cipője orrát figyelte, s igyekezett megállapítani, mennyire kopott. - Azt hiszem, sehová - adta meg maga a választ. - Épp itt a bökkenő, hogy sehová...

Tomáš nyilván nem vette észre a gúnyt.- Egyszer, még gyerekkoromban, megszöktem hazulról - kezdett mesélni. - Velem tartott a barátom is. Mi sem tudtuk akkor, hová megyünk. Hálózsákot meg egy halom konzervet vittünk magunkkal...- Hát igen - szakította félbe türelmetlenül a leány. - Az erdőben háltatok, huhogott a sok bagoly, de ti nem féltetek. Aztán a Jindrichűv Hradec-i állomáson csíptek benneteket fülön. Otthon meg se vertek, és kimondhatatlanul szerelmes lettél a természetrajz-tanárnőbe. Tizenhárom éves múltál. Aztán csalódtál a tanárnőben, mert tetten érted a szertárban a nős tornatanárral. Erre megírtad az első versedet. Úristen! Ha legalább valami nótát költöttéi volna!- Mit? - mered rá értetlenül Tomáš.- Egy dalt - ismételte a leány. - De nem! Mind verset írtok.

Ezt a „mindet“ talán kár volt mondania. Valószínű, ez ütötte szíven a fiút: Hallgatott, s az út még céltalanabb lett, és nyomasztóan néma.- Miért vagy folyton ilyen? - szólalt meg végre Tomáš. - Semmit sem akarsz meghallgatni! - S mivel a leány nem válaszolt, tovább kérdezett: - Tulajdonképpen mit csinálsz, hol dolgozol?- Hagyd már! Hagyj fel a vallatással! - Aztán mintha egyszerre meggondolta