Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Ivan Klíma kiszórta az utolsó aprópénzét is. Táskájába nyúlt, megkereste kis pénztárcáját, és odanyújtotta. Az ivóban három erdész üldögélt, mellettük a földön egy fekete vadászkutya, a vendéglős az asztaluknál időzött, nyilván együtt poharazgattak, s most mind a leányt bámulták.- A mindenit! - mondta félhangosan valamelyikük. Négy szafaládét és kenyeret rendeltek, beültek a sarokba, a viaszos vászonnal leterített asztalhoz, a fejük feletti képen halványkék vizű folyó partján szarvasbika bőgött. Az erdészek felemelték a hangjukat: „...rohant leszegett fejjel, egyszer csak, mintha gúzsba kötötték volna, a szőrét borzolva megállt, s el nem mozdult arról a helyről...“ A leány biztos volt benne, hogy ugyanezt szóról szóra hallotta már, sőt épp ebben a vendéglőben, különösképp minden ismétlődik itt is; a három erdész és a fekete kutya. Tudta, hogy a kutya egy bősz vadkannak bukkant nyomára... Mikor is hallotta ezt? Biztosan nagyon régen, igen, emlékezett vissza, még az apjával járt itt, tehát a háború alatt vagy a háborút követő első évben. Mentek egy ismeretlen úton, aztán este itt kötöttek ki ebben a fogadóban, s mindjárt az ajtó mellett itt ült ez a három erdész a fekete kutyájával, és mesélték a vadkanhistóriát. Különös, igazán különös, hogy mindig itt ülnek, és nem unnak rá erre a történetre, gondolta a leány. De hát nem folyton ugyanazt a pár históriát hallgatjuk-e mindannyian? A vendéglős letette eléjük a tányért. Némán ettek, egyszer csak Tomáš megszólalt:- Valami szomorúság ért, ugye?- Igen - mondta a leány. - Összehozott a sors veled! - kacagta el magát.- Hát ő?- Kicsoda?- Hiszen tudod!- Á... - nyújtotta el a hangját a leány. Teljesen megfeledkezett a jogászról. Mint csaknem mindig, ha éppen nem voltak együtt. Soha senkit nem érzett magához annyira közel, hogy szüntelenül rágondoljon.- Szereted? A leány megvonta a vállát.- Azt már csak tudnod kell! - mondta a fiú.- Hagyj békét! Legalább amíg vacsorázunk! Az egyik erdész, három pohárral a kezében, odament az asztalukhoz. Még fiatal volt, pirospozsgás arcában ravasz csillogású szempár.- Koccintsunk! A kisasszony szépségére! - mondta, s tekintetét nem bírta levenni a bronzérméről. Akkor is idejött, emlékezett vissza a leány. Idejött, és erőltetett, hogy igyák. Aztán mind nevettek. Nyilván fintorogtam. Ötéves voltam, gondolta döbbenten a leány. Miért tette ezt akkor velem? De abban biztos volt, hogy most miért jött ide a poharakkal.- Fizess! - mondta a lány a fiúnak.
