Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Lingula Furcsállotta, hogy egy férfi ilyen mütyürkét visel a nyakában. Talán járt a tengernél, s azt akarja, hogy az emberek vegyenek erről tudomást. A munkás látta, hogy a leány figyeli, s egy kicsit elmosolyodott. A lány is mosolygott, de nyomban meg is ijedt, hogy a férfi beszélni kezd. Nem volt kíváncsi semmiféle beszédre: sem magáról, sem a szembenülőről, sem az életről, nem akart hallani semmit. A vonat az állomásokon meg-megállt, elindult, a peronon léptek kopogtak, időnként nevetnie kellett a diák históriáin, a munkás szünet nélkül rajta tartotta a szemét: talán épp így állt a tenger partján is, mozdulatlanul nézve a hullámokat, talán a kagylót is azért hozta magával, mert szereti a tengert, és mindig rá akar emlékezni. Egy pillanatra belenézett nyugodt szemébe, hirtelen ráeszmélt, hogy a munkás tulajdonképpen nem is érzékeli őt, csak néz rá, s közben talán a tengert látja, vagy a saját leányát, vagy valami rég múlt élményt, de mindezt csakis őrajta keresztül. Ismét rámosolygott a munkásra, de talán nem is volt az mosoly, henem csak megnyugatás. A vonat fékezett. A munkások felálltak: az, amelyik szemben ült vele, fejébe nyomta a barettsapkát, aztán régi ismerősként megbiccentette a fejét, s a leány olyan hangon mondta az istenveiét, ahogy csak ismerősöktől búcsúzik az ember. Maga maradt a kupéban a főiskolással, aki most odaült, szembe vele, és egy kicsit bágyadtnak látszott. Mint Belmondo. Neki is széles metszésű ajka, egyenes orra volt, csupán a romlottság hiányzott az arcáról.- Egyáltalán nem figyeltél arra, amit beszélek - mondta Tomáš felháborodást színlelve. - Ismerted azt az embert?-Igen. A diák szemében semmi sem volt az előbbi munkás nyugalmából. A leány szorongást érzett. Mi jutott eszembe? Tulajdonképpen hová megyek? Azt se tudom, hol fogunk hálni. De végtére nem is fontos. Csak víz legyen majd. S a fiú ne locsogjon össze mindenfélét. Bámul, mint a kisborjú. Miért bámulsz úgy? Kölyök még, gondolta a leány, biztosan fiatalabb nálam. Csak tetteti, hogy szerelmes. Különben, ki tudja? Talán tudna még szeretni ő is. Ugyan! - intette le magát, minek kezdeném el újra. Hiszen úgysem fontos, hozzászoktam már, hogy semmi sem fontos túlságosan. Csak szép legyen legalább ez az éjszaka, egy kicsit szép. Félig lehunyt szemhéja alól megpillantotta a közelgő sárga fényű lámpákat.- Gyere! - szólalt meg a fiú. - Le kell szállnunk! A kicsiny állomáson négy lámpa világított, a lámpák alatt egy-egy faládában pelargónia - meg a peronon az álmos forgalmista.- Ismerős vagy itt?- Nem én! Elindultak a többi utas nyomában, s egy vendéglő előtt álltak meg.- Remélem, meghívsz vacsorára.- Magától értetődik - mondta Tomáš, de csak állt az ajtó előtt, s kétségbeesett képet vágott. Végre a leánynak eszébe jutott, hogy a fiú a pályaudvaron
