Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Ivan Klíma: Lingula (elbeszélés)
Ivan Klíma A töltésen ismét tovarobogott egy vonat. A leány utána bámult. Szikrazuhatag, kivilágított ablakok. Tomáš figyelte a leányt.- Lingula! - szólalt meg. - Nem messze a pályaudvar, utazzunk el valahová!- Hová?-Az mindegy... Van benne mozgás! A leány vállat vont. Felálltak és elindultak visszafelé a teljesen néptelen úton. Már csak tizenhat koronám van, jutott Tomáš eszébe. De vissza bármikor visszakerülünk, ha akarunk. A pénztár előtt nem állt senki. Tomáš az összes pénzét kiszórta az ablakpárkányra.- Két darab nyolchuszast! - mondta.-Mit? A pénztárablak mögött vénlányos arc, sötét keretes szemüveg, csodálkozó tekintet.- Két darab nyolchuszast! - ismételte Tomáš.- Hová?- Mindegy - mondta Tomáš. - A legközelebbi járatra.- Maguk nem tudják, hová utaznak?- Nem!- Olyan jegyem nincs. Adhatok hétnyolcvanasat vagy nyolcnegyveneset. A pénztárosnő kiadta a két kis kartonlapot.- Siessenek! Négy perc múlva indul a vonatjuk! - mondta. 2 A kocsi puhán rugózott, odakinn hallgatott az üveges fényvillanásokkal átszőtt éjszaka, a kupéban négy munkás tartózkodott, hárman kártyáztak a negyedik szemben ült a leánnyal, némán figyelte őt és cigarettázott. A leány már nem is emlékezett rá, mikor ült utoljára vonaton. Az utóbbi években mindig autós ismerősei voltak. Csupa Spartak, a legutóbbi tetszett neki a legjobban, a fekete fedelű piros Spartak, amelynek a gazdája nem különbözött a többi férfitől, ugyanaz a duma, szombaton mindig kirándultak a duzzasztóhoz, a férfi elvált volt, a lány maga sem tudta, miért éppen ezzel megy, a meredek hegyoldalban egymást érték a víkendházak, késő éjszakáig fullasztó hőség volt bennük, de valahogy át kellett esni a vasárnapon; meztelenül aludtak, jogász volt, de szerette a lírát: Kislány, szemed akár egy aranyhalacska, fejed egy Madonnafeje, Szeretnélek elragadni, asztalomra üveg alá tenni. Ó, ez a duma, hallotta még a teljes éjszakai csendben is, nem tudott elaludni, szeretett volna, de nem tudott, fojtogatták ezek a szavak, s alig várta, hogy megvirradjon, annyira várta a reggelt, néha hangosan kezdte suttogni: Istenem, legyen már reggel! A diák, aki most vele utazott, különféle históriákat mesélt, egy bolondos professzorról, a szemben ülő munkás pedig szünet nélkül őt figyelte. Ő meg a munkást nézte, de nem az arcát, hanem a sovány, eres nyakát, mely úgy festett, mint valami különös ország, kerekded hegyeivel és völgyeivel: az egyik völgyben - vékony láncon csüngve - kis tengeri kagyló feküdt.
