Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Cselényi László: Bevezetés a szépirodalomba (E-montázs)

Nem lehet szándékunk egy majd harmincíves „kisssregény” tartalmát föl- mondani, még akkor sem, ha ez lehetséges volna, csak a struktúrára szeretnénk felhívni a figyelmet: a szerző, E. P. ugyanis megháromszorozva mondja el a „történetet”: először egy „ötvenes évekbeli” termelési regény parafrázisaként, másodszor Eckermann Johann Peterként s harmadszor természetesen Esterházy Péterként, aki nemcsak írója, „hőse” is (a Mester”) e különös műnek. „Buüuy Glass természetesen csak az álnevem, Valódi nevem George Fielding Anti-Climax őrnagy.” A mottó ezúttal is jő nyomravezető: biztos fölvilágosítással szolgál a Termelési regény forrásvidékéről (Zabhegyező és társai) s betájolásáról (Anti-Climax őrnagy). Elbeszélek én, s ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet.

A tónus több mint jól ismert. Ha igaz a maxima, hogy az egész orosz irodalom Gogol Köpönyegéből bújt ki, még inkább igaz, hogy az egész modern próza szülőanyja az Ulysses Mollyjának utolsó nagy monológja. A Függő: egyetlen mondat függőbeszédbenv Módszere: a montázs. Lapjairól „kamaszok szabad világa tárul elénk, s ebben a világban nemcsak a hatvanas évek farmernadrágosai mozognak otthonosan, hanem Kosztolányi Dezső és Csáth Géza is”. Mindenképen Joyce egyenesági leszármazottja s tűnődhetünk azon, hogy egy ilyen Esterházy-formátumú egyéniség, a Termelési regény után immár, megengedhet-e magának egy ilyen direkt „plágiumot”, hogy elég-e ennyi az üdvösséghez, hogy nem túl kevés-e egy ilyen Molly-költötte monológ egy egész kisregényhez, még ha az csupán „bevezetés” is egy könyvsorozathoz.

Addig is, míg az egész ciklust boncolgathatjuk, tallózzunk találomra eme Függőben:'

... föl-fölvetődő testünk nem hozott rájuk feledést, ellenkezőleg, csak emlékezetünkbe idézte kötelességüket, hogy keressenek; ahogy a kutyák kaparják kétségbeesetten a földet, úgy kaparják egymás testét..., olvassuk a 10. oldalon, s „a teába áztatott madellaine-darabkának az íze” természetesen arra utal, hogy itt is afféle utazásról van szó (az „eltűnt időnyomában”), mint Proustnál, a modern próza másik forrásánál, míg a 147. oldalon olvasható: hihetetlen, mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk meg életünkben, még a legszeretettebb lényekkel sem, még egyedül a szobánkban, a lépcsőházban, a liftben se, viszont az egzisztencialista forrásokra utal vissza. Ami korántsem negatív minősítés. Legfőbb ideje ugyanis, hogy a magyar próza eljutott idáig. A tét a következő lépés. A hogyan tovább?

Írom: A kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk, áll a színész, sötét van , vagyis szemem lassan szokja a világosságot, előttem finom hölgy ül, tarkójáról fölemelve a súlyos haj, válla merészen szabad, a széktámlát nézem, bíbor bársonnyal bevont szék, s ahol a váll eltűnik, mint egy kelés, a bársony fölszakadva, mindenféle lóg ki, megszagolnám, nem merem —

Ikerregény, első fele (Daisy) „tömör éó vaskos szatírjáték: a legelemibb gesztusok színtere, mely nem ismeri az idők múlását”, leginkább Beckett