Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Grendel Lajos: Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel (regényrészlet)

Grendcl Lajos- De bizony! - mondta diadalittasan a szeplős fiatalember. - Megnézheti, még mindig ott a nyoma.

Ezek után nem csoda, hogy bűntudatom a tetőfokára hágott, néhány napig kerültem az embereket, különösen a szomszédokat, és azon töprengtem, jóvá lehet-e tenni egyik napról a másikra egy élet összes baklövését. Természetesen nem. Mégis úgy döntöttem, hogy igenis megpróbálom, mert nem tudok úgy élni tovább, ahogy eddig éltem. Nem tudom immár elviselni a hazugságokat, mert vagy alkoholista lesz belőlem hamarosan, vagy eljutok arra az erkölcsi mélypontra, hogy utána már csak szembeköphetem magam. Egy percig sem vigasztalt a tudat, hogy körülöttem mindenki hazudik, s a gyakorlottabbak ezt még szemmel láthatólag élvezik is. Egy nagy gesztussal jóvátehetek talán mindent. Hosszas fontolgatás után az egyik este meghívtam a lakásomra Oszkárt. Hangsúlyoztam, hogy négyszemközt akarok beszélni vele, feleségét hagyja otthon fonnyadozni, egyébként sem fogom sokáig rabolni az idejét.

Szegény Oszkár! Ezzel az utóbbi kikötésemmel akaratlanul is félrevezettem őt, mert abban a szent meggyőződésben lépte át szerény hajlékom küszöbét, hogy lelki vigaszra van szükségem, s evégett kívánok találkozni vele. Hogy mint férfi a férfival akarok beszélni vele. Gyanújára, megint csak akaratlanul, rátettem egy lapáttal, amikor a következő kérdéssel fordultam hozzá:- Na mit mesél a bécsi erdő?

Párnás arca mélyén fészkelő kis gombostű szemével cinkosan hunyorított.- Hallom, nálatok megint a feje tetejére állt minden - mondta.- Meghiszem azt!- Sose bánkódj, cimbora. Neked mindig szerencséd volt a nőkkel, ezután sem lesz másképpen.- Ezt is a bécsi erdő meséli?- Susogja - mondta, s úgy tűnt, egy kis irigység festi alá a hangját.

Beszélgettünk. Jobban mondva, nosztalgiáztunk, felidéztük az egyetemi éveket, amikor még mind a kelten egyforma eséllyel vágtunk neki a jövőnek. Hát igen. Minden embert más fából faragtak. Ez a közhely nagyon tetszett neki, mert egyértelműen utalt arra, hogy míg az egyiket tölgyfából faragják, a másikat préselt fűrészporból, s nem lehet kétséges, kettőnk közül ki az, aki az idő próbáját kiállta. Hagytam, lubickoljon csak önimádata édes levében. Hadd képzelje, hogy ő a fából faragott királyfi, míg én csak amolyan rendetlenkedő Pinocchio vagyok. Persze nem akart megbántani. Olyasmiket mondott, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, s aki rosszul kovácskodik a szerencséjével, annak baráti jobbot kell nyújtani. Mert a mi társadalmunkban semmilyen tehetség nem mehet veszendőbe. Ez egyértelműen a személyemre vonatkozó célzás volt. Meg sem sértődhettem, mert tehetségesnek nevezett, legföljebb mint kovács vallottam kudarcot. Mint olyan kovács, akinek hiányzik egy üllője. Az a csodálatos, fejtegette, hogy amióta a diplomát megszereztük, békében és jó körülmények között dolgozhatunk. Nálunk nincs társadalmi felfordulás, senkinek sem kell rettegnie, hogy kihúzzák alóla a székét, s mindenkinek, aki iparkodik, biztosítva van az előmenetele. Persze nem vagyunk egyformák. Töredelmesen bevallotta, hogy neki kispolgári természete van, ez baj, ezen változtatni kell, de bohém sem akarna lenni, mert a bohémokkal mindig sok a gond meg a baj.