Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Grendel Lajos: Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel (regényrészlet)
Grendel Lajos Másnap szombat volt, aztán vasárnap, Imola hét végére elutazott, így csak hétfőn vihettem meg neki a hírt. Három órára beszéltük meg az esedékes találkánkat, s Imola ez egyszer meghazudtolta rossz szokását (hogy késik), pontosan érkezett, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést. A kegyelemdöfés egy girhes (Imola szerint nyúlánk), félszeg (Imola szerint taóista) fiatalember alakját öltötte ezúttal, aki még Kalámusz elvtársnál is fiatalabbnak látszott, de fosztogatni a mások tyúkketrecében megtanult már. Imola jött elöl a maga vágtázó tempójában, és kivételesen nem nadrág, hanem elegáns, bő, hosszú barna szoknya volt rajta - a fene tudja, talán ünnepelt valamit. Nekem mindenesetre nem volt mit ünnepelnem. A félszeg fiúcska félszegen somfordált mögötte, majd cérnavékony hangon bemutatkozott, és olyan gátlástalanul pimaszul ült le az asztalomhoz, hogy mindjárt tudtam, kiért szól a harang. A biszexuális grafikusnak ezek szerint Imola kiadta az útját. Mit volt mit tennem, vödörszámra nyeltem a megkeseredett nyálamat, és néhány tőmondatban beszámoltam a családi állapotomban bekövetkezett fordulatról. Imola figyelmesen hallgatott, részvétét akként nyilvánítva ki, hogy magát okolta a történtekért, és megpróbált szörnyen sajnálni, de ez sehogyan sem sikerült neki. Azt nem állítom, hogy hideg, számitó dög lett volna, csupán hogy a részvét hiányát ál-részvéttel, a bűntudat hiányát pedig ál-bűntudattal próbálta meg betömni, de az ilyen képmutató műveletek finomságait még nem sajátította el azon a fokon, hogy hihetők legyenek. A sovány fiú (Elemér, mint megtudtam) szintén a helyzethez illő szerencsétlen ábrázatot vágott, bár volt az arckifejezcsében és tekintetében valami őseredeti szomorúság, amelyet alighanem az ősgyíkoktól örököltünk, amikor már sok volt az őshüllő eszkimó és kevés az őspáfrány fóka, amikor szegény őshüllő őseinknek más választásuk nem volt, csak a kannibalizmus. De hát ilyen az élet, sütöttem el kedvenc közhelyemet. A búsképű lovag (Elemér), mint nyári zápor, amilyen meglepetésszerűen jött, olyan meglepetésszerűen távozott. Egészen hamar, a kávéja felét is a csészéjében hagyta. Kiderült, hogy féltékeny rám, és haragszik Imolára, amiért gyakran találkozgat velem. Imola nem győzte vigasztalni, és nem győzte bizonygatni neki, hogy a mi kapcsolatunk ártatlan, mint egy üde cseresznyefaágé és egy öreg varjúé, amely történetesen szívesen ül ezen az ágon, de eszébe sem jut beporozni a cseresznye virágokat.- És mond, csak, jó szerető? - ké'rdeztem.- Egész jó. De még csak néhány napja ismerjük egymást.- Szóval, a régi bevált taktika. Azon nyomban lefekszel vele, és ha beválik, jó, ha nem, mehet a fenébe. Közben Ottó eszi a barna kenyeret, és a hasán csúszik húszkilós teherrel meg egy automata géppisztollyal a vállán sárban, pocsolyában vagy sziklák között. Ottó nevének említése nem okozott Imolának olyan fájdalmat, mint szerettem volna.- Elemér helyes kisfiú. Minden alkalommal felöltöztetem női ruhába, s akkor fantasztikus vele.- És Ottó?- Ottó egészen más. Ottót szeretem. Ebbe a fiúba azonban egyáltalán nem vagyok szerelmes.- Te egy rohadt kurva vagy.
