Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Grendel Lajos: Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel (regényrészlet)
Thészeusz két szék közé esik, majd eszmét cserél Istennel- I^en.- Es ő tűri, hogy bohócot csinálj belőle?- De még mennyire! Nos, ez volt az a nagy pillanat, amikor semminemű bájcsevegésnek nem láttam értelmét többé, itt a tettek mezejére kellett lépni, vagy elutazni az elíziúmi mezőkre, ha már a mezőnél tartunk. Természetesen gyávaságomnál és túltengő önérzetemnél fogva restelltem azonban kiváltani az elíziumi mezőkre szóló bérletet, s inkább eloldoztam Imolához fűződő, húsba vágó kötelékeimet. A lányt elküldtem melegebb tájakra, ezúttal végleg. És leittam magam. Ivás és ivás között, amint az köztudomású, okát, célját és módszerét tekintve, hatalmas különbségek vannak. És a topográfiai különgségek sem elhanyagolhatók. Más dolog inni egy fogadáson, és megint más dolog inni egy lebujban. Nekem most csak egy lebuj jutott. Méghozzá lebujnak is a lebujok lebuja, nem messzire a lakóhelyemtől. A kocsmába, ahová betértem, este kilenckor, mint megannyi huszonöt wattos égő, mindenkinek izzott már a feje a részegségtől, s tekintve, hogy a csapszékben nem ketten-hárman versenyeztünk csupán a máj- zsugoros-pályán, a sok huszonöt wattos fej ünnepi kivilágítás díszes fényét vetítette a frissen meszelt falakra, amelyeken a közelgő ősz elől behúzódó legyek is delirium tremensben várták, hogy feladja nekik valaki az utolsó kenetet. Záróra előtt a lestrapált kurvák is olyan részegek voltak már, hogy daruval kellett hazavontatni őket. Én nem kevertem az italokat, egy darabig. Lelki mosodám a cseresznyepálinkát kívánta. így hát cseresznyepálinkával kezdtem, cseresznyepálinkával folytattam, és a záróra is cseresznye mellett köszöntött rám. Rendőrök toppantak be bejelenteni a zárórát. Záróra van, mondták, de előbb mindenkit igazoltattak, a csapost is. Az én papírjaimat rendben találták, a történészekkel ennek a történelmi kornak ebben a pillanatában nem volt elakadásuk. Azt viszont nem értettem, hogy mért csak vodkát vihettem haza. Útban hazafelé őrzőangyalom zöldre állította a jelzőlámpákat, és elsimította előttem a járda hepehupáit, így hajnalban nem az utcán, hanem a lakásban rázódott össze az emlékezetem úgy, hogy megint tudtam, mettől meddig uralkodott I. Ferdinánd. Ezen a lakótelepen a hajnal jöttét nem kakasok kukorékolásából, hanem a megélénkülő teherautó- és autóbuszforgalomból következtette ki a nem jóvátehetetlenül sérült elme. Amikor eszméletre tértem, sötét volt még, a teherautók azonban már javában ropták hajnali táncukat, s úgy éreztem, szinte a fejem közepében dübörögnek. Valami iszonyúan nyomta a hátamat. Oldalamra fordultam, a hátam mögé nyúltam, hát a súrolókefe volt az. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy a fürdőszobában fekszem. Először a vizelési ingert kellett megszüntetnem. Ösztönöm ezután a hálószobám felé vezérelt. Az ablakok el voltak sötétítve, s mivel a szoba ablaka egy játszótérre nézett, a kívülről érkező zaj is csak megszűrve jutott be ide. A fejem osztódni kívánt, mint egy nagy, dagadt molekula, és karikák táncoltak a szemem előtt. De még a karikákon át is feltűnt, hogy a tévésarokban egy bárányfelhő forma fehér folt úszkál félúton a padló és a mennyezet között és megpróbál - több eredménytelen kísérlet után is - átbújni a lila és vörös karikákon.- Van itt valaki? - kérdeztem bátortalanul. Tompa, távoli hang felelt.
