Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Gál Sándor kétségekkel írom le, mert én a sereget, a katonáskodást tudatosan és elvből utáltam, ami ugye valamivel több az ösztönös utálatnál. De most nem ez a téma. Kitzberger közlegénynek elképzeléseim nyomán kigyúlt a tekintete, s egy pillanatra úgy tűnt fel előttem, mintha egy arasznyira a föld fölé emelkedett volna.- Vole - lelkesedett egyértelműen ez óriási.- Az hát - szögeztem le tárgyilagosan s az a lényeg, hogy Vanek őrnagy lesz a patrónusunk.- Akkor pedig - így Kitzbi - akár az egész nyarat is ellóghatjuk.- Majd kiderül. Arra gondoltam, hogy egy némajelenetet ütünk össze. Azzal nincs sok gond. Öt-hat emberrel meg lehet csinálni.- Meg hát.- Te majd muzsikálsz nekik.- Inkább dobolnék - mondta ragyogva Kitzbi.- Aztán miért, he?- Miért, miért? Mert az katonásabb. Egy fene, gondoltam. Aztán hozzáláttunk a kultúrcsoport megszervezéséhez. Azt találtuk ki, hogy a nagyközönségnek bemutatjuk, miként viselkednek különböző vérmérsékletű emberek - itt történeseten katonák - a moziban, különböző képsorok láttán. Bevallom, nem volt ez valami falrengető ötlet, de hát ehhez csak pár katona kellett meg néhány szék, na és persze Kitzberg kisdobja, amely a nemlétező vásznon pergő eseményeket követi majd, amelyekre a létező katonák különféle módon reagálnak. Ha mondjuk egy harci jelenetet látnak, akkor a szangvinikus ezt meg ezt teszi, a kolerikus amazt és így tovább. Egyszóval mindegyik másféleképpen éli meg ugyanazt. A közönség pedig az egészet együtt és egyszerre nézi és élvezi - vagy nem élvezi. Az összhatás bennünket egyáltalán nem érdekelt. Vanek őrnagyot is csupán addig foglalkoztatta az egész, amíg feletteseinek jelenthette, hogy nála dolgozik már a csoport, készülünk a Nagy Versenyre. Számunkra viszont az volt a lényeg, hogy ezt követően hetente kétszer, délután, amikor a többiek a buzerplatzon a díszlépést verték, mi a klubban a „számot“ gyakoroltuk. Ezzel múlt el a tavasz, így ért bennünket a második nyár. A „szám“ ekkorra már egész jól ment. Mint rendező sem azelőtt, sem azóta nem arattam olyan sikert, mint akkor és ott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azóta sem rendeztem soha semmit és senkit. De ez nem tartozik ide. Már közeledett a Nagy Verseny ideje, amikor egyszeribe az egész zászlóaljnak ki kellett vonulnia terepre éleslövészet címén. A város a szép lányok látványa helyett a rohadék lőtér, szeptemberi derűjével vagy a szeptemberi undorító ködökkel, mikor hogy. Ami engem személy szerint valamelyest megvigasztalt, az az esténként és hajnalonként felhangzó szarvasbőgés volt. Mert az azért csoda ám, hallgatni a bikák szavát - legalább hallgatni! -, ha már vadászni rájuk nincs mód! Délelőtt mozgó célpontokra lőttünk, ágyúból, betétcsővel és a fedélzeti géppuskával. Nyilván a szarvasbőgés doppingolt fel, mert a mozgó célpontokat a tizenkét milliméteres cementezett acélgolyókkal - amelyeket a háborúban a va- dászrepúlők használtak - ripityára lőttem. Az „ellenség“ minden járművét és katonáját elpusztítottam. Vanek őrnagy komoran, maga elé nézve vette számba teljesítményemet,
