Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Vanek őrnagy amely az átlagot magasan meghaladta, s amelyet, úgy tűnt, semmivel sem tud megmagyarázni magának.- Hát ezt hol tanultad, Kokotyenkó? - kérdezte, miután a gyakorlat végén jelentettem az eredményt.- A Dunánál - mondtam -, a vadkacsákon. Azok elég gyorsan repülnek - tettem hozzá amolyan felesleges magyarázatként. Hümmögött, járkált a tank körül egy ideig, látszott, hogy valamin töri a fejét, s amikor egyeszségre jutott önmagával, rám szólt.- Ide figyelj, Csuracsevics. Kihívlak versenyre. Ha te leszel a győztes, adok egy hét rendkívüli szabadságot.- S ha veszítek?- Akkor nem engedlek haza... Nem ez a lényeg, Csuracsenko. Agyúból lövünk, igazi töltettel. Mindenki három célra. Megegyeztünk? A patak mellett, tőlünk mintegy öt-hatszáz méterre állt egy szép, magányos fenyő, alatta pedig az erdészet által kitermelt rönkfa összerakott halmai.- Az első cél a fenyőfa - adta ki az utasítást Vanek őrnagy. - Én ellövöm a koronája felső részét, te pedig a maradékot. Aztán a farakás lesz a cél. Enyém a jobb oldali, tiéd a bal. A szélén kezdjük. Világos?- Világos. A zászlóalj három százada a századparancsnokkal együtt fokozott figyelemmel és izgalommal követte a parancsnok előadását. Sok minden megesett már ezen a lőtéren - egyszer még filmet is forgattak volt emberhalál, de ilyen lóverseny még soha. Az igazsághoz tartozik, hogy senkinek fogalma sem volt arról, Vanek őrnagy egyáltalán tud-e az ágyúból lőni... A személyzet az ágyúból kiszerelte a betétcsövet, a tankkal visszatolattak egy keveset, hogy jó szögben álljon, aztán hallottam a závárzat jellegzetes kattanását. Ezt követően az őrnagy eltűnt a páncélkoporsó belsejében. Na, gondoltam magamban, most válik el a szar a májától. Ha nyerek, van egy szabad hetem, ha nem, rohadhatok tovább itt a lőtéren. Semmi kockázat, semmi izgalom. Hanem ekkor Vanek őrnagy feje felbukkant a páncéltorony kerek nyílásában, tenyerével elfedte fél szemét, mintha célozna, aztán visszabújt, majd ismét előbukkant, s a következő pillanatban - ez másként nem történhetett - a lábával elsütötte az ágyút. Kisvártatva robbanás rázta meg a levegőt, s a fenyőfa szép, sudaras felső része eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. A bámészkodó század döbbenten követte az eseményt, Vanek őrnagy pedig elégedett ábrázattal mászott ki a forgótoronyból, s intett.- Rajtad a sor. Ha most mellétrafálok, mehetek krumplit hámozni a konyhára, s még ki is röhög a három század együtt és külön-külön is. Bemásztam a tank gyomrába, lecsatoltam a falról egy lövedéket, s becsúsztattam a csőbe. A céltávcső állásából megállapíthattam, hogy Vanek őrnagy ahhoz hozzá se nyúlt. Csak azt nem tudtam hirtelenjében kitalálni, hogy milyen célzási módszert alkalmazott; hogy miért kellett kimásznia a tankból, s fél szemével bemérni az irányt?! Akkor, s később sem jutott időm arra, hogy ezt a titkot megfejtsem. Cselekednem kellett. Beállítottam tehát a céltávcsövet, majd megnyomtam az elektromos elsü- tőszerkezet gombját. A löveg visszarúgott, s egy-két másodpercig semmit sém
