Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Kőszegi F. László: Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén (elbeszélés)

kutyák,- lustán szaglászva a kukákat kerülgetik. Meg-megremeg a száraz, tavalyi gaz a lakótömbök tövében.

Fiam felébredt, mosolytalan szemekkel jön ki a szobájából. Feleségem ágyához tipeg lábujjhegyen, megáll fölötte. Patetikus a kép, a II. brandenburgi verseny visszhangzik bennem, valamiféle karikatúra-előadásban. Mindnyájan tévébetegek vagyunk. A szoba tárgyai szokott merevségükben várják, mikor vesszük birtokba őket. Most csak mi hárman élünk, feleségem szabályos lélegzete, a kisfiú tekintetének rebbehése és a groteszk zeném. A szürkület felfedi a szobát, hosszú-hosszú a pillanat. A konyhai csap: pötty — cseppet pőttyent. összenézek a gyerekkel. Mozdulatlan, megnevezhetetlen várakozással néz rám.

Nem tudom, mennyi idő telik el. Felhúzom a szemöldökömet, hogy feloldjam a hallgatást, de odakintről a kukák zuhogása hallatszik be. A gyerek az erkélyajtóhoz megy. Homlokát az üvegre szorítja. Szemetesek. Érdekesek a szemetesek. Sápadt gyermekhomlok a koszos üvegen. Hiába mossuk, jut eszembe, a szmog belepi. Egyetlen nap-éjszaka alatt. Szemetesek, suttogja. Baba kora óta ez a nagy látvány számára. Meg az orosz tankok.

Minden a helyére kerül. Az utakon csörömpölve beindul a forgalom. A megmozgatott szemétből tűz terjed. Zárd el a rést, mondom, elzárja. Betolja. Még jobban nekifekszik az ajtónak.

Az asszony felébred. Ébredés után néha egy órán át sem szólunk egymáshoz. Ki-ki csiiálja a maga dolgát, nem sírunk, és nincs világvége, de nem beszélünk. Túlságosan tisztában vagyunk a valósággal, semhogy azonnal beletörődnénk és másról beszélnénk. A valóságról meg nehéz. A gyerek ebbe született bele. Megszokta. Csak akkor szólalunk meg, nos ... ha egyenesen gyönyörű az idő. Vagy ha várunk valami extra csodát. Köznapokon a szükséges közlendőkre szorítkozunk.

Azt mondjuk, ne ezt, a másikat. Kettő van. Azt mondjuk, egyél. Siess. Siess. Bólintunk. Jó. Nem kérdezünk. Azt mondjuk, nem. Siess. Nem in- doklunk. Nem vagyunk kíváncsiak. Jól van, mondjuk, ha tűrhető. Nem szarakodunk. Siess.

Nem köszönünk, ha elmegyünk. Bólintunk. Egymásra nézünk, ha úgy adódik. Nem mosolygunk. A gyerek néha kitör, marháskodni próbál. Kisfiú még.

Legfeljebb mosolygunk, de siess. Olyankor jó nap van. A tükörbe nézünk. Le van b... Jó, majd veszünk. Majd. És veszünk, ha már rongyos, lyukas, tépett, nem vállalja a tisztító, kifakult a megismerhetetlenségig. Olyankor egy időre meglátjuk a reményt. A tükör energiákat kölcsönöz. Titokban nagy dolgokra készülődünk, már-már holnap.

A buszban megsokszorozva látjuk önmagunkat. Ugyanazok a várakozó tekintetek. Türelmesen tolongunk. Aki különb, nem jár buszon. Vagy nem ezen. Ezen sokan vannak. Nem látni különbet. Köztünk. Ha valaki nagyon megrágott, elhúzódunk. Vagy ha büdös, beteg. Ha tőlünk húzódnak, tudjuk, baj van. Észrevesszük. Még aznap teszünk ellene valamit.

A másikat vesszük fel, a másik márkát vesszük meg. Szappan, spray, kencefice. Olcsó, nem használunk extra árut. Szájvíz, napszemüveg. Öblítőszer. Az ünnepi ing-blúz avanzsálnak köznapivá. Néhány hétig meghúzódunk. Rosszabb esetben fogorvos, belgyógyász. Nincs vész. Amíg tenni