Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Václav Havel: Egy szó a szóról

Egy szó a szóról Vagyis: nyilvánvalónak látszik, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul-és bi­zonyos értelemben jogosan - kezdettől fogva hiszünk szavunk világformáló ha­tásában. Miért mondom, hogy „jogosan“? Valóban olyan emberi az emberi szó, hogy változtathat a világon és befolyá­solhatja a történelmet? És ha kezdetben valóban birtokolta ezt a hatalmat, va­jon birtokolja-e ma is? Önök olyan országban élnek, ahol nagy a szó szabadsága. Ezzel a szabadság­gal bárki bármilyen célból élhet, anélkül hogy a többiek erre okvetlenül felfi­gyelnének, és - ami még fontosabb - anélkül, hogy foglalkoznának vele. Ezért azt a látszatot kelthetem önökben, hogy eltúlozom a szó jelentőségét, egyszerű­en azért, mert én viszont olyan országban élek, ahol a szó súlyát és radioaktív sugárzását nap mint nap bizonyítják azok a szankciók, amelyek a szabad szót sújtják. Nemrégen az egész világ megemlékezett a nagy francia forradalom két- századik évfordulójáról; ezzel összefüggésben lehetetlen nem gondolni az Em­beri és Polgári Jogok Deklarációjára, amelyben többek között az áll, hogy min­den embernek joga van nyomdát fenntartania. Azokban a napokban, tehát pon­tosan kétszáz évvel ama deklaráció érvénybe lépése után František Stárek bará­tomat két és fél évi börtönre ítélték, mert egy független kulturális folyóiratot gyártott, a Voknot (Ablak); nem magánnyomdában, hanem egy özönvíz előtti nyikorgó sokszorosítógépen. Röviddel ezelőtt Ivan Jirous barátomat tizenhat hónapi börtönre ítélték azért, mert írógépen szétkiáltotta azt, hogy a mi orszá­gunkban sok justizmordot követtek el, és hogy igazságtalanul elítélt embereket ma is agyonkínozhatnak a börtönökben. Petr Cibulka barátom most fegyházban ül azért, mert szamizdat szövegekkel dolgozott és nonkonformista énekesek és együttesek hangfelvételeit terjesztette. Igen, ez mind igaz. Valóban olyan or­szágban élek, ahol egy írókongresszus vagy valamely ott elhangzott beszéd meg­rendítheti a kormányzatot. El tudnak képzelni ilyesmit a Német Szövetségi Köz­társaságban? Igen, olyan országban élek, amelyet huszonegy évvel ezelőtt megrengetett Ludvík Vaculík barátom szövege, amely - mintha csak bizonyíta­ni akarná a szó hatalmával foglalkozó elmélkedésem igazát - a 2000 szó címet viselte. Többek között ez a szöveg is indokul szolgált arra, hogy egy bizonyos éj­szakán öt idegen hadsereg lerohanja országunkat. És egyáltalán nem véletlen, hogy azokban a percekben, amikor ezeket a sorokat írom, kormányzatunkat egy egyoldalnyi szöveg remegteti meg, amely mintha ismét az itt elmondottak és elmondandók illusztrálására szolgálna; a Néhány mondat címet kapta. Igen, va­lóban olyan társadalmi rendszerben élek, amelyben a szó minden hatalmi appa­rátust megrázkódtathat, ahol a szónak nagyobb ereje lehet, mint tíz hadtestnek, ahol Szolzsenyicin igaz szavát olyan veszedelmesnek érezték, hogy a szerzőt erőszakkal repülőgépre ültették és exportálták. Igen, ott élek, ahol a Szolidari­tás szó képes volt egy egész hatalmi blokkot megingatni. Ez mind igaz, sokat írtak már erről, és nagyrabecsült elődöm, Lev Kopelev is beszélt róla ezen a helyen. De én most ettől kissé eltérő céllal szeretnék foglalkozni ezzel a témával. Nemcsak arról szeretnék beszélni, hogy a szó a totalitárius rendszerekben hihe­tetlen súlyra tett szert; nem akarom a szó titokzatos hatalmát csupán azzal il­

Next

/
Thumbnails
Contents