Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Kőszegi F. László: Vivát epilepszia luncheon meat! (elbeszélés)
Vivát epilepszia luncheon meat plasztikai műtét miatt, melynek segítségével orvostudományunk, uraim, orvosok, átoperálhatnánk nővé... Mongoloid vonásokkal, hogy ne restelljem a pofám. De Japánba hogy jutnék ki? Pénzem Čierna nad Tisouig van. És mi lenne Ödönkével, Klotikával, Csabival - és a kölcsönökkel? Mi az orvoshiányos telistele rendelőkkel, várótermekkel, a sok szimulánssal, akik feljelentgetnek, és a nyamvadtakkal, akik egyszerűen meghalnak csökönyösen, és egészen a görög tragoszok receptje szerint? Hippokratész! Szar az élet! A szuicídiummetationo- sokról nem beszélek, sem az ugrózsinegelős gázosokról... A mamóka nem tud pipilni. Jó ég, hát ne pipiljen. Diuretiko-morfiosolemni- tertempusedaxrerum. Nálunk nix kateteripunkció. Hamar mentőt, zötykölőd- jék a messze távolba, valahova. Hadd pipiljen tovább. A következő. De hülye vagyok. Ide egy mentőt. És ingyen. Én nem veszek át kenőcsöket, borítékot, jó ég, hülye is lennék... illetve vagyok. Megszokták, elment a híre, nem is nyegget- nek vele. Csak néhány az újak közül, vagy a szimulánsok. Vagy a kollégák hozzátartozói, de ezek inkább üveget, egyszer az egyik mákos rétest hagyott itt, ösz- szecserélte a szatyrokat, de finom volt. A keserves életbe, soha nem lesz annyim sem, hogy Csabinak dominót vegyek, ami már... a szentségit, de hülye vagyok. A tengerészláda csak néz, ha letolom a kínálókat. Eleinte talán azt gondolta, tőle félek. Finoman meg is jegyezte. Akkor azt mondtam neki, kedvesnővér... csoki van, boríték nincs. Üveg van, de lóvét ne lássak ebben a rendelőben, az előlegen meg a fizetésen kívül, mert akkor többé nem kettyintünk. A magamfajtát úgy ültetik, mint a kaktuszt. Itt ülök majd harminc év múlva is, vagy egy hasonló kuplerájban. Jöhetnek be, küldöm ki. Lassan elzöldülök, és ha nem visz el egy jóhiszemű, szupergyors kardiogutaütés, tüskék nőnek rajtam, később redves lesz a bőröm, szőrös a szívem, akut dehidroelszáradásban meg- csúnyulok, megkékülnek a körmeim, mindenkinek igazat adok, beszarok, a rendelő mosdójába fogok vizelni a beteg előtt, és elsorvadok. Megszáradok, eléget a Nap heve, ellobbanok, mint a száraz préri. Előírom, vényülök, és dekurzív préritüzeket lobbantok önpusztító agyalágyultsággal, ahol érem. Kinek jó ez? Én csak egyet tehetek. Jól megmosom a kezeimet. Ez a mamóka is, aki nem tud. Kedves betegeim, ne legyenek olyan sokan. Szép lassan haldokoljanak, sorjában, türelemmel. Halt mindenkinek. Ne legyünk itt Mengelék. Énekelhetnénk halhatatlan dalokat a bociról, amely kiment a rétre legelni. Táncolhatnánk együtt lassú, lejtett táncot. így ez csak haláli ugrabugra, vonaglás a gödör felett. Egy halhatatlan táncocskát ellejtenék. A mamókával, hadd pipilne nekem, akár a markomba, ki tehet ilyet? Miért nem halhatatlan ez a mamó? Meg fog halni, mint én, s a Csabi, a Kloti, a Döme vagy hogy hívják. És mint az agg sifo- nér. De miért? Miért? Egy orvos ne gondoljon halálra, mert cinikussá, apologe- tikus, szinoptikus hülyévé válhat. Az orvos a pénzre gondoljon, a pénzre. Meg a pipikre, s akkor meglepődik a halálon. Csaknem privát sértésnek veszi a döglődést. Akkor jó orvos lehet belőle, az arcán ütközik ki a sok élet. A hirtelentű. Ezeregy franc, ami nincs. Máshol utána vágják a dokinak. Hol? Itt nem. Hol van ez az itt? Hát itt. Esetleg csótányok vannak. Vagy plakátok. A jó orvos legyen klubtag, legyen golfmann, vitorlázzon. Sárkányrepülősau-
