Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Kőszegi F. László: Vivát epilepszia luncheon meat! (elbeszélés)

Kőszegi F. László

den összefüggésében... Jól van, az első csak szimuláns. Valami rákkarcinome- tasztatikus malígiával. Elmondom neki, megörül, hogy már a patológián meglátogatom. Átutalom a szkizoonkologégészetre. Kiküldőm, bejönnek. Úristen, nincs más betegség, csak a betegség? Miért nem keresnek ezek orvost...?

Mennyivel könnyebb lenne mindkettőnk, mindszázkettőnk dolga, ha elva- rázsvesszőzhetnénk ezt a rendelőt asztalosműhellyé... Vagy cukrászdává. Vagy sert főzhetnénk, igaz is, ser. Átmegyek. Átmentem. A folyosón úgy néznek rám, mint aki fontos.

Szart vagyok fontos. Fáradt vagyok. Tehetetlen. Nem lehet már bűntelenül az én koromban. Nem lehet dokihiányban, mindenhiányban doki az ember. Doktor úr van egy kismillió, de ők nem rendelnek. Végigvonulnak. Halkan kérdeznek, és felveszik. Átveszik, beveszik. Aláírják. A pecsétet már az erre alkalmazott csöcsikék ütik a papírra. Vagy minden hájjal megkent vén dögök teszik a pecsétet a papírra. Úgy nyújtják oda aláírásra a papírokat, mintha véglegesíthetnék vele a beteg életét. Nem hallottál arról, hogy valamelyik beteg kérvényezte volna a halhatatlanságot? Lefogadom, hogy akadna doktor úr, aki ezt is garantálná. Persze kontaminált paraszolventikus sine qua non involábilis-invul- nerábilis sic lubeo körülmények közt. Maximoszolventikusan. Degeszre. Dögle- tes.

Hová mehetnék? Hová mehetnének ezek itt körülöttem, amikor ennyire, ennyire egymásra utaltakká váltunk? Nem lehetek már japán gyöngyhalásznő. Vagy aranyásó Alaszkában. Szóval, nem a hormonkezelés miatt, esetleg egy kis