Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Kőszegi F. László: Vivát epilepszia luncheon meat! (elbeszélés)

Vivát epilepszia luncheon meat

Egy Rittberger, és reggel van. Egy izé, és este van. Adósságaim vannak. Red- ves betegek, mondom egyszer, én megtettem mindent, hogy lediplomáljak, Beleadtunk apait-anyait, kiadtuk. Eljöttem önök közé. amikor ezt még nem is sejtették. Nem is igényelték, tök egészségesek voltak még. Ugye. mama. még szal- tóval ugrattuk át a kerítést István bátya után... Most meg, ugye siamasztikában vagyunk, én is, meg önök is. Ris övei, mert civil a közeg. Betegek vannak és orvosok. Az orvosok eljönnek, családot alapítanak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Aztán felveszik a köicsönsuskát. Rell a kölcsönbóbó, mert ugye az orvos nem lakhat örökké szálláson a nővérkék közt. Mert ugye, előbb- utőbb felcsinál egy-két nővérkét. Szakadtak szegénykék ők is. Tengerhez nem járnak, otthon nyomják el a tüneteket. Abszentofluktuáns, szabad kategória az ilyen. Most aztán kezdődik ugye az egész slamasztika. Megszületik a feleségnek a Csabi, utána az Ödönke. Aztán a Rlotika, az egyik normálisabb a másiknál. A feleség abszolút jól gondolja a dolgot. Rell a kocsi, kell a valamilyen bútorka. A jobb bútorka, a még jobb bútorka. Doki az ember, haverjai vannak, és soksok rokona.

És akkor ide jön valaki nekem meghalni. Vagy lebetegedik itt a rendelő kellős közepén. Fényes nappal. Vagy fényes éjszaka, ha szolgálat van. Vagy éppen ro- hanni-menni kell a sok tragacs gyorsmentővel, menteni kell, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga. Pedig az. Nekem is az lenne, a franc aki nem gondolja komolyan, de aki megszokja. A reszuszciodefibrilatív lumbálpunkciós ver- cájgról nem is szólva. Nincs. Vagy tracheotomográfovájling. Nincs. Vagy ősrégi. Ha így megy tovább, jöhet a lombfűrész. Ráadásnak.

Azt mondom, Bujnoszájresz. Ez lapp nyelven annyi, mint jó reggelt. A kávé már illatozik, hiába, kávéra még a leg-leg-hülyébbnek is telik, illetve ők is kapnak. Azért, mert úgy csinálnak, mintha meggyógyítanák a metasztatikus krónikus gravilepsziát. Diffúzmód.

Nem, komolyan nem, itt mindenki mindenkit meggyógyít, ha lehet. Vagy megkérdezi, hogy keilene-e? Rellene-e valamit gyógyítani, a halált nem és nem lehet. Annyian meghalnak, hogy az már szemétség. A dokik előbb-utóbb rohadt fatalistákká válnak, vagy zen-buddhistákká, vagy reinkarnacionalistákká. Ugyanazzal a beteggel találkoznak évekkel a halála után. Vagy így: nincs két egyforma betegség. Nincs két egyforma ember. Csak a szolgálat, a szolgálat egyforma. A dögvész, a halál. A kudarc egyforma.

Azonkívül még válnak a dokik elváltakká, homokosokká, s mint már láttuk, szatírokká egy kis időre. Nimfománokká. Rleptománokká. Lesznek alkoholistákká, narkósokká. Polifágokká válnak, megzabálnak mindent, amit a gyógyszertárakban fellelhetnek. Hipochonderekké. Abszolút diffúztromboplexiás neurovegetetatív placentákká válnak a dokik, megszülik a szart nap mint nap. Vagy nekrofilekké lesznek. Ennek ellenére a főorvos és az udvar partikuláris izémód védi érdekeiket, ha kell. így tanultak orvosetikát.

Mondom a konyhaszekrénynek, ma nem vágunk. Nem mintha valaha vágtunk volna, csak külorvosok vagyunk. Semmi invázió. Nem vágunk. A fele hazamehet. Jöjjenek szerdán, jöjjenek újévkor hajnalban. Jöjjenek, ha már kifin- gottak, pú. A nővérke kimegy, elszedí azt a sok-sok papírt. Felutalót, leutalót, összeutalót. Betolja taligán. Leülök, úgy teszek, mint aki érti a sok frászt min-