Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Kőszegi F. László: Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén (elbeszélés)
nősülni, bár sűrűn emleget egy kantinosnőt, aki egyszer . .. Negédesen mondja. Melyiktekből lesz a borjú, így a parti. K. az új munkahelyéről gondolkodik, fontolgat. Elsejével felmondott, mert húszévi munkaviszony után ötszáz koronát kapott a cégtől. Hűségpénz. Ez ugye hat fillér egy napra, havonta egy korona nyolcvan. A Fehér háziak ugyanakkor ezreket gomboltak le, feleannyi hűségért. Felocsúdott, a munkásember eztán jól gondolja meg, kihez maradjon hű. K. falura készül, feleségével fóliasátrakról álmodoznak. Ök városiak. Jön-megy a nép. A fiatalok: fiatalok. Nem járnak még fusiba, a fater dolgozik, hétvégén diszkóznak, esténként a buszmegállókban lökdösődnek. Normális élet 1989, made in csehszlovákiai magyarság. Azok a fajta legénykék, akik, ha valaki azt mondja, Amerika, rögtön meztelen nőket látnak. Van brigádos is, túl a hetvenen. Ö Jehova tanúja, úgy üget a taligákkal, mintha lóversenyen lennénk. Baal templomát építjük, mondja. Már békén hagyják, titokban fiatalasszonyokat traktál a külön pénzből. Hatvanhét éves volt, amikor elváltak. Elárulja, hogy néha bizony, majdnem. Ide-oda űz a téglarakások közt, úgy gondolja, együvé tartozunk. Ilyenkor teljesen csendes az építkezés. Ki tudja, milyen meggondolásból, már két hete nyomát sem láttuk a főnökségnek. M. a Fehér házban volt, csak legyintett. Nincs anyag. Máskor meg annyi van, hogy törik- zúzzák egymásra. Néha-néha átcsap egy-egy hullám, amikor anyag is van, szervezés is. Olyankor dolgozunk, mintha igazi munkahely lennénk. De rendes fizetés olyankor sincs, kézen-közön elvész a pénz. Kapkod a cég, oda szúrja a hasznot, ahol hoppon maradtak. De mi úgy érezzük, nem vagyunk egészen elveszett parti. Itt áll az építkezés, szánalmas valójában, elgazosodva. Ami két év alatt kész lehetett volna, hatodik, nyolcadik éve épül. Cég cég után, parti parti után vándorol ide, hogy leszedjük a sápot, amiről még lehet. Nem a munka a fontos a cég számára, csak a tervteljesítés. A faktúra. A pártfeladat, valakié. A mi számunkra a megélhetés, valahogy. A felszín napfény és meleg. De ha megmerítkezem sorsunkban, mint a lassú tengeráramlat, amely magával sodor: sötét, hideg, tele csapdákkal, rejtélyekkel. Szörnyekkel. Azt a falat, amelyet most vakolunk, más rakta. Megint másvalaki zsaluzta az alapokat és más betonozta. Teljesen másvalaki mérte, és más ásta az alapokat. Hét-nyolc elődünk élt meg itt, ahol a madár se jár: rajtunk kívül. Amit lehetett, elvittek. Amit lehetett, elblicceltek, aki építkezett, tudja, mi az állandó parti. Helyre kell hoznunk, ha mi leszünk a kollaudálók, mondják. Ha ugyan az épület papíron nincs már átadva, tehát kifizetve. Ezt mi nem tudhatjuk. Vannak építkezések, amelyek valójában csak a papíron állnak. Akik a pénzt elvitték, már kinyomozhatatlanok. Az igazgató más céget igazgat, a mérnökök másutt mérnek. A gazdászok már másutt gazdálkod- nak-garázdálkodnak. A cég, amely megkezdte itt a munkálatokat, talán már meg is szűnt. Semmit sem kotornak el olyan precizitással, mint a dokumentációt. Átszervezés átszervezést ér. A munkások is kicserélődnek