Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Kőszegi F. László: Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén (elbeszélés)

sok, és gondolkodjatok egy kicsit. Ilyeneket mondok, és tudom, hogy sosem vesznek a kezükbe könyvet. De egyikük sem matat-íojtogat, és egyikük sem akar igazán megváltani. Meghallgatnak, csalódott madarak, és elviselnek.

Az ebédszünet tíz után kezdődik, eltünedezünk egyenként az árnyékban, ki-ki temperamentuma szerint. R. marad utolsónak, a végén ő sem bírja, azt mondja, le vagytok b ... va, és bevonul a bódéba, ö dolgozik a legjobban, másként nem tud. Normális építkezés, csehszlovákiai magyarok, van szalonna, töpörtyű, a parasztok kolbászt esznek. Vagy nem. A tiszta munkaidő úgy négy óra. Száztíz kilómmal cérnácskára hasonlítok, mást szeretnék, néha csak a cérnácska tartja bennem. Életében az ember igazán csak néhány pillanatig szép, okos és fontos. Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint egy haiku.

Bódéban ülünk kemény nyári délben. A fiatalok elmentek üvegeket böngészni a közeli kempingbe. Az üvegeket leadják, italt vesznek. Itt a szezon, a parti pontosan számon tartja. Néha az idősebbek is guberálnak. Máskor taligát, szerszámot, fát, cementet, vasat adnak el a magánépítkezőknek. Mindig akad érdeklődő. Miért, azok mit csinálnak, mondják, és hajszálpontosan megosztoznak. Néha munkaidőben fusit vállalnak, no, ez még a legtisztább.

Négyszer három méteres a bódé. Rozsdamarta, lyukacsos, akár a szita. De kell, télen komolyan megvéd a széltől. A darusok, akárhányszor hur- colkodunk, ide-oda, vonakodnak kötélre venni a bódét. Attól tartanak, szétesik. Sosem esett még szét. Könnyűcskén átlibben a bódé a vontatóra, és hopp, máris mehetünk világgá. Öltöző csak kell az embereknek. Ott ebédelünk, ebéd után alszunk, ülve, tökfej tökfej mellett a koszos asztalon. Télen újságokon állva öltözködik a parti, kevés a hely. A papírkályha füstöl, aki leült, ne galibázz, már reggelizhet. Nyolcig. Hideg van, gyerekek. De nyáron bizony megsülünk benne!

Ilyenkor alszik a gárda, úgy fél egyig. Azután a szorgalmasabba kiszublimál a placcra. Kettőkor fájront. Negyed négyig kellene, de mennek a buszok. Csak a segédmunkások piszmognak még kábellal, csövekkel. A parti többsége falusi, paraszt, de ezt a szót sértőnek hallják.

Alvás közben nézem a fejeket, tudom, melyikük mire gondol.

B. az ebédosztó lányra, aki koszos, zsíros köpenyében a kondér fölé hajolt, és, gyerekek, be lehetett látni neki. R. agglegény, női kebleket csak a tévében lát. Szép nagy házat hozott össze az évek során, ebből- abból. Szakmunkás. Ott áll most pusztán a ház, beleragyog a falusi éjszakába, amikor R. hazajön a fusiból. Elmúlt negyven, aligha veszi hasznát. Fél a p... tói, mondják, őneki senki se parancsoljon, feleli. Végül minden elértéktelenedett. Egyszer mindenkinek lőnek, és megkezdődik az eseménytelen élet, továbbra is a szüleinél lakik, kosztol. Pedig volt fantáziája, a házat egyedül húzta föl.

Ni. a háztájira gondol. A tehénkére, a kukoricára meg alkoholista öccsé- re, akivel kettesben élnek, ök is agglegények. M. is idültté válik hamarosan. Piás segédmunkás, ötven felé jár. Emígy partifűrer, közel áll ezekhez, mondják. De nem hinném. Szégyenli a sorsát. Otthon egy sor diplomája van a szebb időkből, amikor még bányászkodott. Nem ért rá meg