Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Kőszegi F. László: Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén (elbeszélés)

Ilyesmik fordulnak meg a fejemben elalvás előtt. Lámpaoltás után esetleg olyasmi, hogy hol hagytam el a racsnis kulcsomat. Meg hogy nem ismerek kellemesebb érzést, mint a takaró alatt szabadon nyújtózkodó lábakét. Vagy így: lámpaoltás után elalszom. Mostanában egyszerre alszom el, az örvény kellemesen lehúz, és hűsíti a lábaimat a takaró alatt. így is lehet: amint elaludt a lámpám, a lábaim kellemesen eltávolodnak tőlem, és én megmerültem az álom örvényében. Illetve megmerültem volna, ha nem szólalt volna meg az első lemur. A lemur az lemúriai félmajom; aki még nem hallotta a hangját, semmit sem tudhat a borzalomról. Lélekrendítő kétségbeesés a hangja. Egyben mélységesen emberi, de benne van a lélek metafizikájának összes kínja. Hazajáró lélek.

Megszólal a többi lemur is. Hangjuk úgymond őskorszaki méltósággal jajong Lemúria sötét mélységei fölött. A hazajáró lelkek után a skót ezreddudás szólal meg, aki ott lakik a légcsövemben a lemurokkal együtt. Tegnap permetező esőben cementet zsákoltunk, ráfáztam. Öregemberes makacssággal végiggondolom afrikai felfedező útjaimat a gyerekkorból. Mindenütt Shell, meg tudom is én, Esso, a felszabadítási mozgalom mozgása, meg a profi vadászterületek. Valahol, ezer mérföldnyire, mondjuk a Horn-foknál, ahol sosem nyugszik a felszín, viharok, záporok, jeges orkánok korbácsolják a vizet, lehet béke. Egyetlen tenyérnyi vizet választok. Most, évezredek után, talán az örökkévalóság után, tündérhajó közeledik. Ajtmatov hajója is lehetne. Fehér, karcsú, hatalmas. A látóhatár másik végéről, mint a tükörből, jön az ikerpárja. Találkoznak, egybeolvadva búg-bömböl a köszönésük. Távolodnak. Soha többé semmi sem zavarja meg a tenyérnyi víz nyugalmát. Ez béke.

Az én koromban az álmatlanság már normális. Lényem mélyén valahol kigyullad egy elviselhetetlen, vakító fénypont, nem nagyobb a tű hegyénél. Ellenkezést nem tűrőn, szike pontosságával kimetszi az álmot, előbb a mellkasomon, majd a szemgolyóimon át kitalált a kinti világba. Megállapodik a mennyezeten, ott áll meg a rezgő penge, az éjfekete mezőben.

Percekig aludhattam. Moccanok, gyöngyszemekké szikkadt vérem csö- rög-pereg át az ereken. Az éjszakai felhők, látom, úgy repülnek felettünk, mint bársonyos, fekete párducok. Öriás cicák, szárnyakkal, amelyek horizonttól horizontig feszülnek. Meg-megvillannak szilvakék szemeik, megcsillan gyémántfogsoruk, ahogy a hold megvilágítja. Boldog vagyok, mert kérdezés nélkül velük tarthatunk. Az Anyuci, az Apuci, a Kisfiú meg az összes neszező szomszéd a falak mögött. Guríthatjuk velük az Idő-gombo- lyagot. Szertefoszlanak a szálak, sietünk, nehogy valaki megszidhasson. Puha mancsaikkal megragadnak bennünket, és mintha értenék, mitől tartunk, úttalan utakon, amerre a madár se jár, arra visznek. Eltökélten adom át mindenemet, amim van, és ha búslakodom is, ez hozzásegít a világ megértéséhez. Például sosem gondolnám, hogy kibékülhetnék még a rendszerrel. Átélhetném-e újra azokat a szívdöglesztően remegtető, kris- tály-átlátszó állapotokat, amelyeket az életre készülve éltem át egykor? A kristályról kiderült, hogy salak, a bűvös hit szárnyaszegetten oldalog a napi hazugság-hegység szurdokaiban. Nem békülök, mondogatom, és az igazi oroszokról beszélek a partiban. Szolzsenyicin, mondom, megérkezett. Ez foglalkoztat. No, ez az, mondogatom, ezt olvassátok, antikrisztu-